|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 71 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-71 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Rostás-Péter István 2012. november 14.TényezőkSzámos közelmúltbeli példa arra, hogy kábéország vagyunk (nemhogy dohogó Doxa, de még sántító mánusú Pobedához se fogható): népszámlálási hibaszázalék, helyhatósági választások csalafintaságai, referendumos visszaélések. Így a választási korteshadak elstartolása idején még korai lenne arról mélázni, mi minden hat majd a szánját lekéső Mikulásra, aki a december kilencedikéről tizedikére váltó éjszakán üríti az asztalra voksoktól dagadó puttonyát. Vagy mégsem elkapkodott latolgatás feltéve, hogy: 1. a választói listák megbízhatósága továbbra is kétséges 2. lesznek urnabiztosok, és lesznek mellettük, akik biztosan nem azok 3. lesz-e külföldi megfigyelőcsapat, a Pro Democratia és társai háborítatlanul terepelnek-e 4. lesz-e langymeleg őszutó, mely a közérzetet és a fűtésszámlát egyaránt enyhíti 5. december elsején akad-e magyarfaló hisztériakeltés 6. győz-e sorozatban a Steaua, hogy a legfrissebb liberális jelölt tábora kitörő örömmel járuljon az urnákhoz 7. milyen botrányok pattanak ki egyfelől 8. milyen ellenbotrányokat vetnek be másfelől 9. kik fognak visiting-drukkerként megfordulni a kampányban, mint sorsunkért aggódó külföldi politikusok 10. leend-e héthatárt végigseprő hóvihar, vagy valami Sandy-effektus, nyilván az arányok fokozott tiszteletben tartásával 11. kilencedikén lesz-e jó idő, szavaznivaló 12. a „szolgálatok” mit, hogyan működnek 13. (olvasói/voksolói) tetszés szerint kitöltendő Rostás-Péter István Szabadság (Kolozsvár) 2013. április 3.Jogsértő a magyar nyelvismeret?Érvénytelenné nyilvánította a kolozsvári törvényszék azt a tavaly májusi versenyvizsgát, amelyen Rostás-Péter István ismételten elnyerte a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettesi tisztségét, mivel a kiírás feltételként szabta meg egy olyan kisebbségi nyelv ismeretét, amely nyelven a rádióműsort sugározzák – jelen esetben a magyart. A rádió egyik alkalmazottja, Mihai Miclăuş – aki a versenyvizsga eredményét bíróságon támadta meg – úgy véli, hogy a kiírás nevezett feltétele ellentmond a román alkotmánynak, a kollektív munkaszerződésbe foglaltaknak, illetve az emberi jogok európai egyezményében rögzített jogszabályoknak. Ezzel szemben Rostás-Péter István lapunk megkeresésére rámutatott: mindöszsze arról van szó, hogy mivel a főszerkesztő-helyettes felelős a Kolozsvári Rádió minden egyes sajtótermékéért – így a magyar adás sugárzásra kerülő műsoraiért is –, értenie kell ezeket a műsorokat, ezért indokolt a magyarnyelv-ismeret feltételként való megszabása. Amint a tisztségétől újfent megfosztott rádiós szakember elmondta: a huzavona nem most kezdődött, ez már a második alkalom, hogy Mihai Miclăuş – aki szintén pályázni szeretne a tisztségre – bírósági úton próbálja meg kieszközölni a jelenlegi vezető félreállítását. Rostás-Péter Istvánt 2006-ban nevezték ki ideiglenesen a tisztségre, majd 2010 nyarán versenyvizsgát szerveztek, ahol több vetélytársát lekörözve megtarthatta pozícióját. Ezen a versenyvizsgán mellesleg Mihai Miclăuş az utolsó előtti, negyedik helyen végzett, ennek ellenére mégis úgy érezte, a vizsgáztató bizottság részrehajló volt, így bírósághoz fordult. Majd kétévi pereskedés után a bíróság valóban érvénytelenné nyilvánította az eredményt, így tavaly újabb versenyvizsgát írtak ki. Ezen azonban Rostás-Péter István ellenfél nélkül méretkezett meg, Mihai Miclăuş ugyanis úgy érezte, a magyar nyelv ismeretének feltétele eleve kizárja őt a versenyből, így emberi jogainak megsértésére hivatkozva ismét a bírósághoz fordult. Rostás-Péter István szerint a rádió várhatóan fellebbezni fog, mindössze arra várnak, hogy a törvényszékről megérkezzék hozzájuk a hivatalos indoklás, amelynek ismeretében megtámadhatják a döntést, így a „huzavona” még hónapokig, akár évekig is folytatódhat. A főszerkesztő-helyettes szerint a törvényszéki döntés annál meglepőbb, hogy a magyar adást szintén sugárzó Marosvásárhelyi Rádió főszerkesztő-helyettese, Szász Attila is hasonló feltételekkel versenyvizsgázott, ott azonban ez senkinek nem szúrt szemet. Arra is kitért azonban, hogy a döntés nem precedens nélküli, elég, ha a sepsiszentgyörgyi könyvtár igazgatójának esetére gondolunk. (Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót egy hasonló feljelentés nyomán korábban azért fosztották meg tisztségétől, mert a közel nyolcvan százalékban magyarok lakta városban a jelentős magyar könyvállomány miatt a versenyvizsga kiírásában szintén feltételként szerepelt a magyar nyelv ismerete – a szerk. megj.) Rostás- Péter István a pontos indoklás ismeretének híján egyelőre bővebben nem kívánta kommentálni a döntést, azt azonban leszögezte, ha a fellebbezés nem vezet eredményre, és harmadszor is meghirdetik az állást, ismét pályázni fog. Varga László? Krónika (Kolozsvár). 2013. április 4.HírsalátaHÍVEK NÉLKÜL MARADNAK TEMPLOMAINK. Verespatakon március 22-én eltemették az utolsó reformátust, és bezártak egy újabb magyar református templomot, a száznegyvenötödiket Erdélyben, így ez az istenháza is a néptelen, romosodó, használaton kívüli erdélyi magyar templomok közé került. Ahogy fogyatkozunk, úgy adjuk fel, úgy adjuk át másoknak vagy az elnémulásnak azt, ami a mienk volt: az életterünket, nyelvünket, épületeinket, kegytárgyainkat, harangjainkat – írja Vetési László lelkész. A többi magyar egyház sem áll jobban. Az unitáriusok tizenheten maradtak. A magyar katolikusság is harmincnyira olvadt: ékes, tágas templomukban is nyelvet cserélt a liturgia, a prédikáció, akárcsak a gyülekezet. BÍRÓSÁGI ÚTON ÁLLÍTANAK FÉLRE MAGYAR VEZETŐKET. Érvénytelenné nyilvánította a kolozsvári törvényszék azt a tavaly májusi versenyvizsgát, amelyen Rostás-Péter István ismételten elnyerte a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettesi tisztségét, mivel a kiírás feltételként szabta meg egy olyan kisebbségi nyelv ismeretét, amely nyelven a rádióműsort sugározzák – jelen esetben a magyart. A versenyvizsga eredményét a rádió egyik alkalmazottja, Mihai Miclăuş támadta meg bíróságon azzal az ürüggyel, hogy a kiírás egyik feltétele ellentmond a román alkotmánynak, a kollektív munkaszerződésbe foglaltaknak, illetve az emberi jogok európai egyezményében rögzített szabályoknak. A tisztségétől megfosztott rádiós szakember elmondta: a huzavona nem most kezdődött, ez már a második alkalom, hogy Mihai Miclăuş – aki szintén pályázni szeretne a tisztségre – bírósági úton próbálja kieszközölni a jelenlegi vezető félreállítását. (Krónika) USZÍTÓ FELIRATOK A PEDAGÓGIAI LÍCEUMBAN. Március 23-án a marosvásárhelyi Mihai Eminescu Pedagógiai Líceumban egy XI. és egy X. magyar tannyelvű osztály második emeleti termeinek, illetve az emeleten levő mellékhelyiség ajtaján, valamint az utóbbi falán is magyar- és RMDSZ-ellenes uszító feliratok jelentek meg. Másnap a bentlakás egyik emeleti ablakából a román nemzetiszínű lobogót lengető diákok „üzentek” a magyaroknak. Az oktatási intézmény vezetői bizottságot hoztak létre, hogy kivizsgálják az esetet, az iskola aligazgatója azt nyilatkozta, még nem tudják, csak sejtik, kik a tettesek, szerinte nem diákok, hanem az őket manipuláló felnőttek a felelősek a történtekért. (Népújság) ENYHÉN NŐTT A MUNKANÉLKÜLISÉG. Havi szinten enyhén nőtt, éves összehasonlításban azonban csökkent Romániában a munkanélküliség februárban. Az Országos Statisztikai Intézet közlése szerint a januárit 0,1 százalékponttal meghaladva, február végére 6,7 százalékra nőtt az arány, éves viszonylatban azonban 0,6 százalékponttal csökkent. Romániában 674 ezer munkanélküli volt februárban a januári 660 ezer után. Tavaly a második hónap végén számuk még elérte a 722 ezret. A férfiak körében magasabb, hétszázalékos a munkanélküliségi ráta, míg a nőknél 6,3 százalék. (Marosvásárhelyi info) MÉGSEM RETTEGNEK A NÉMETEK A ROMÁN MUNKAVÁLLALÓKTÓL. Nem számít sok romániai bevándorlóra a német munkaügyi hivatal – jelentette ki a német munkaügyi szövetség igazgatója a Postnak. A napilap szerint Németország jövőtől évente 100 és 180 ezer bevándorlóra számít Romániából és Bulgáriából. Ez pedig kis híján megegyezik a 2011-ben elkezdődött kivándorlási hullámkor mért mutatókkal. Frank-Jürgen Weise munkaügyi igazgató szerint Németországnak körülbelül 200 ezer szakképzett munkavállalóra lenne szüksége. Háromszék (Sepsiszentgyörgy). 2013. április 6.Mit ér a feltétel, ha magyarNem elcsendesedni (lezárulni semmiképp), hanem éppenséggel kiteljesedni látszik a magyarság elleni, illetve a magyarság fogalmával szembeni érthetetlen román hatósági viszonyulás. Nevezhetnénk ezt magyarellenességnek, jogtalanságnak, diszkriminációnak, és még nagyon sokféleképpen. Az ungur, „mágjár” vagy „székuj” valamilyen jelkép formájában megjelenítve, legújabban pedig leírva, ellenállást vált ki a többségi nemzetet képviselőkből – intézményi szinten is. A székely és magyar zászlós történetek után most a magyar nyelv, pontosabban annak ismerete eredményezett olyan törvényszéki határozatot, amely a demokrácia fogalmához kötődő több elvet (legyen az jogi vagy csak erkölcsi) megkérdőjelez. A kolozsvári rádió magyar nemzetiségű főszerkesztő-helyettese, Rostás-Péter István évek óta „hadállásban” tölti be tisztségét amiatt, hogy a rádió egyik román nemzetiségű alkalmazottja több alkalommal beperelte a tisztség „elfoglalása” miatt. Legutóbb például azért kezdett el pereskedni, mivel a főszerkesztő-helyettesi állásra kiírt versenyvizsgán feltételként szabták meg a magyar nyelvismeretet, vagyis egy olyan kisebbségi nyelv ismeretét, amelyen az adott rádióadó műsort sugároz. Ezt az illető minden téren jogsértőnek, sérelmesnek találta. A törvényszék pedig a napokban határozott, helyt adva a panasznak, és érvénytelenítve a tavalyi versenyvizsgát. Függetlenül attól, hogy mivel indokolják a határozatot (állítólag arra hivatkoznak, hogy a rádió igazgatótanácsában már van egy magyar képviselő – tehát indokolatlan még egy „mágjár” a főszerkesztő-helyettesi székben), a „logika” nyilvánvaló: a törvényszék szerint nem érvényes az a versenyvizsga, amelynek kiírásában egyik feltételként a magyar nyelvismeretet tüntetik fel. Az eset nem egyedi és nem is az első, ugyanis hasonló témában pereskedik a szilágyperecseni polgármester, aki a jegyzői állás betöltésére szeretett volna magyarul tudó-beszélő alkalmazottat, minden bizonnyal a jobb ügyintézés végett. Ez annál is cifrább, mivel jelentős összegű kártérítés kifizetésére is kötelezték a polgármesteri hivatalt, amely tovább bonyolítja a dolgot. Akár jelenségről is beszélhetünk, hiszen egyből túl sok a történet, amelynek az alapja, kiváltója, témája a magyarsághoz kötődik – jelképekben vagy nyelvben. Vagy elég csak Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester esetére gondolni, akit az Országos Diszkriminációellenes Tanács bírságolt meg, mivel a város főépítészi posztjára kiírt versenyvizsgán jelentkezési feltételként szerepelt a magyar nyelvtudás. Az említett bírósági határozatokat nevetségeseknek nevezhetnénk, ha nem lennének siralmasak. Elsősorban minden munkaadó, legyen az magánvállalkozó vagy állami (költségvetési) intézmény, megszabhatja versenyvizsgáinak feltételeit, természetesen a törvényes előírásoknak megfelelően. A felvételhez vagy alkalmazáshoz olyan elvárásai, feltételei lehetnek, amelyek az adott tisztség legjobb ellátásához, a munkafeladatok teljesítéséhez leginkább hozzájárulnak, és itt szokták feltüntetni „valamely idegen nyelv ismeretét”, például. Néha pontosítanak is, hogy melyik idegen nyelvet részesítik előnyben, de rendszerint természetesen azt, amelyiket az adott munkahelyen tudni és beszélni kell(ene). Ezzel azonban nem mondok újdonságot, hiszen már több évtizedes gyakorlat, és újsághírben sem szerepelt még eddig egy olyan pereskedés sikeres története, amelyben valaki az angol nyelv megkövetelését kifogásolta volna egy állásinterjúnál (függetlenül attól, hogy esetleg az alkalmazottak többsége beszéli az angolt). Pedig lenne mit kifogásolni, diszkriminatívnak bélyegezni s ilyen alapon sértetten pereskedni egy munkahely vagy valamilyen tisztség betöltésére kiírt feltételek olvastán: több év szakmai tapasztalat (mit szóljon ehhez egy frissen diplomázott?), gépkocsivezetői jogosítvány (mi köze van a számlázáshoz?), számítógép-kezelői ismeretek (sofőri állás betöltésére), és folytathatnánk az egzotikus idegen nyelvekkel meg a felső korhatárt megszabó életkorokkal. Úgy tűnik, ebben a követelményözönben csak éppenséggel a magyar (ungur vagy mágjár) nem szerepelhet (lassan semmilyen formában, megfogalmazásban), mert akkor az jogtalan, alkotmányellenes, sértő, önbecsülést romboló, szabálytalan, vagy egyszerűen fölösleges, tehát lényegtelen, és emiatt érvénytelen, ami hozzá kötődik. A bíróságok vagy törvényszékek, tehát az igazságügy intézményeinek határozatokba foglalt (torz)szüleményei mégis veszélyesek: előzményt teremtenek, alapul szolgálnak, vagy egyszerűen csak ötletet adnak egy olyan országban, ahol mindig akad erre fogékony közeg. Mindenek ellenére: magyarnak lenni jó. ÚJVÁRI ILDIKÓ Szabadság (Kolozsvár). 2013. november 23.Könyvek gyerekeknek, felnőtteknek (Húszéves a Koinónia Kiadó)Főként gyerekes szülők tisztelték meg jelenlétükkel a székelyföldi könyvkaravánra indult, csütörtök délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatkozott kolozsvári Koinónia Kiadó könyvbemutatóját, melyen elsősorban gyerekkönyveket ismertetett a kiadót képviselő Zágoni Balázs igazgató és Rostás Péter Emese felelős szerkesztő. A Horváth Zoltán zenész által írt Nyelvtörő ABC ritmus szerint gyűjtött szavakból összeállt verseket tartalmaz, a sepsiszentgyörgyi Moldován Mária készítette hozzá az illusztrációkat. A könyvbemutatón is részt vevő Cseh Katalin kiskamaszkori érzésekről, kérdésekről játékossággal, humorral megírt könyvéből olvasott fel, a kiadó másik szerzőjeként a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter szólt arról, hogyan születnek meséi: ha egy, két, három gyereket nevelő anyák arra panaszkodnak, semmire nincs idejük, hát a gyerekekből sugárzó többlet minden anyát rávisz valamire: van, aki gyurmából ékszert készít, más jól rákiabál gyerekére – ő megírja meséit, mondta. És hogy milyeneket, abból ízelítőt is adott a közönségnek. Akiadó újdonságai közül egy finn meseregényt és a Zágoni Balázs által magyarra fordított, az utóbbi évtized legjobb gyerekbibliájának tartott Jézus meséskönyve címűt ismertették még, a felnőtt olvasóknak több könyvet is ajánlottak, többek között Lucian Boia történész tavaly kiadott, Miért más Románia? című, sok vitát kiváltott esszékötetének fordítását. Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 27.Magyarul is bestseller lesz a Miért más Románia?Miért más Románia? /Koinónia, Kolozsvár, 2013/ címmel jelent meg magyarul Lucian Boia történész könnyen emészthető nagyesszéje az ország elmúlt kétezer évéről, amelyet kedden délután Kolozsváron mutatott be Horváth István szociológus és Rostás-Péter István, a könyv fordítója. A Gaudeamus könyvesboltban szervezett bemutatón a Koinónia Könyvkiadó által megjelentetett könyvet Horváth István, a kisebbségkutató intézet igazgatója ismertette rámutatva, az alig százhúsz oldalas kiadvány, mint minden jó bestseller – hiszen román kiadásából már negyvenezer kelt el – nem arról szól, mint amit a címe ígér. Nem Románia többi országgal szembeni sajátos fejlődéséről ír Boia, hanem új szempontokat vet fel, és megmutatja, hogy ha Románia más, akkor az eddigi történelmi szemléletmódokat tekintve az. Boia könyve nem akar igazságot szolgáltatni, hanem azt mondja, vannak nagy történelmi folyamatok, amelyek akár a mai életünket is meghatározzák. Horváth elmondta, talán azért is népszerű a könyv, mert röpke száz oldal alatt átveszi az egyébként értelmetlen szószerkezetűnek minősített „géta-dákoktól” napjainkig az elmúlt két évezredet. Véleménye szerint nem csak a románok számára fontos ez a könyv a saját identitásuk szempontjából, hanem a magyar olvasóknak is ad lehetőséget reflexiókra. A könyv fordítását vállaló Rostás-Péter István újságíró elmondta, a szűkre szabott nagyesszét nem „verte szét” egy nagy jegyzetapparátussal, a szöveg lendületének, sodrásának csak ártott volna, ha minden eligazítást igénylő részletnél lábjegyzetet írt volna. A román könyv második, bővített kiadása már megjelent, de azt még nem tudni, hogy mikor jelenik meg ennek magyar megfelelője. Abban azonban bízik a fordító, hogy a román nyelvű kiadványt megvásárlók mellett van olyan, aki magyarul és kézbe venné a Miért más Románia? című bestsellert. Kustán Magyari Attila Maszol.ro 2013. november 30.Mítoszrombolás és önvizsgálat – Miért más Románia?Bestsellernek mondható Lucian Boia történész Miért más Románia? című, a Koinónia Kiadó gondozásában magyarul is megjelent, Rostás-Péter István által fordított könyve – hangzott el a kötet bemutatóján a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. Az, hogy a román történelemszemlélet és -kutatás szempontjából az eddigi úzustól való egyértelmű eltávolodást jelző folyamat képviselőjének tavaly a Humanitas kiadásában megjelent könyve a második román nyelvű kiadást is megérte, már elég sokat elárul arról, hogy történelmi esszéként sikert aratott. Mint Stefano Bottoni történész írja, Boia új könyve a román társadalom torzulásait elemzi, és önvizsgálatra készteti egyre népesebb olvasótáborát: miért és mitől lett „más" Románia? „A számtalan vitát gerjesztő kötet több, mint eszmefuttatás: kiáltó szó egy útvesztett országért". A magyar fordítást ismertető Horváth István szociológus, a kincses városi kisebbségkutató intézet vezetője úgy fogalmazott, újszerű szemléletű történelmi szintézis olvasható az emészthető stílusban írt, nemcsak a szakmának szóló könyvben. „A megjelenést követő néhány hónapban negyvenezer példány fogyott el a könyből, így valószínűsíthető, hogy nem jut a romániai szakkönyvek sorsára, amelyek esetében általában legfeljebb kétezres példányszámra lehet számítani. A kötet egyfajta reklámfogásnak is tekinthető, amely a megkérdőjelezés, mítoszrombolás eszközével élve ráirányítja a figyelmet a historiográfiai kurzusváltásra" – mondta a szociológus. Esszé és tudománynépszerűsítés határán Horváth István Nyáry Krisztián nagy sikerű, Így szerettek ők című irodalmi szerelmeskönyvéhez hasonlította Boia munkáját: előbbi az irodalomtörténet és a bulvársajtó, utóbbi az esszé és a tudománynépszerűsítő munka határán mozog. „Rostás Péter István fordítása nagyon jól tükrözi ezt: egyszerre érzékelhető a szövegben a szakmaiság és az esszészerűség, ugyanakkor az az igényesség, amely révén túlmutat a tudománynépszerűsítés szintjén. A szöveg azonban kerüli a szakszavakat, a túl sok adatot" – hangzott el a kötetbemutatón. Horváth úgy fogalmazott: mint minden rendes bestseller, Boia könyve sem arról szól, mint amit a címe sejtet, hiszen szentenciaszerűen, egyértelműen nem mondja el, miért is más Románia. Különféleképpen értelmezi a másságot, elgondolkodik róla, új perspektívákat, új szempontokat vet fel – például a kommunizmus által dominált történelemszemlélethez képest. Érinti azt is, hogy Románia fejlődéstörténeti szempontból is sajátos: megkésett folyamatok, egyedi módon értelmezett történelmi helyzetek, ellentmondások, az elit sajátos reakciói jellemzik. Annak ellenére azonban, hogy a szerző nem ad választ a címben feltett kérdésre, az olvasó nem marad a becsapottság érzésével. Boia azt a történelmi mítoszt kérdőjelezi meg, amit korábban több könyvében is: a Történelem és mítosz a román köztudatban, valamint a Románia Európa hátországa címűben már összefoglalta, szisztematikusan levezette, hogy miért is mítosz a román történelemszemlélet. Új szemlélet a román történetírásban Lucian Boia 1944. február 1-jén született Bukarestben. Egyetemi tanulmányait a Bukaresti Egyetem történelem szakán végezte. 1972-ben doktori címet szerzett Eugen Brote (1850–1912) erdélyi politikusról tartott disszertációjával. Oktatói karrierjét 1967-ben kezdte az egyetemen, 1990-től professzora, főtitkára (1980-1983) és alelnöke (1983–1990) a Történetírás Története Nemzetközi Bizottságának. Fő kutatási irányai: az erdélyi román nemzeti mozgalom viszonya a Habsburg Monarchia népeihez, egyetemes és román historiográfia, a történelmi képzetek kutatása, tudományos, politikai, és történelmi mítoszrendszerek. Külföldön jelenleg az egyik legismertebb román történész. Olyan új módszert és egyben új szemléletet próbál meghonosítani a mai román történetírásban, amely a nyugat-európai historiográfiában már régen használatos. Szívesen dolgozik a történelmi mítosz fogalmával, megmagyarázza egyes történelmi mítoszok keletkezését, fejlődését, rámutatva: sokszor a politika segít a mítoszok keletkezésében. Amikor pedig az egyik vagy másik mítosz már nem felel meg az éppen aktuális irányzatnak, úgynevezett ellen-mítoszok jönnek létre. A szerző szerint két fő típusa létezik a történelemnek: az egyik a reális történelem – a száraz tények és évszámok végtelen sora –, a másik a saját, egyénileg vagy kollektíven alakított képünk a történelemről. A „reális" történelem és a történelem mint „diskurzus" nem lehet azonos. Az első egy hatalmas és rendezetlen tár, ahonnan a történész – vagy általában aki történelemről beszél – adatokat gyűjt és rendez a saját belátása szerint, legtöbbször a felkészültsége és az érdeke függvényében. A mítosz a történelem vonzáskörében nem más, mint erőltetett egyszerűsítése a történelemnek, a funkciója pedig az, hogy mindig létrehoz egy vagy több „lényegbevágó igazságot". A mítoszok bevezetnek a történelemben egy bizonyos rend-elvet vagy irányt, amely összhangban van egy adott társadalom szükségleteivel és távlati céljaival. Történelemírás igazságszolgáltatás nélkül A kötetben mintegy kétezer éven „fut át" a szerző, 100 oldalon keresztül: „szöcskemódra" ugrál a különböző idősíkok között, miközben képes fenntartani az érvelés logikáját, a haladás kronológiáját. Ugyanakkor historiográfiai mítoszokat számol fel, különböző, asszimetrikus fejlődési folyamatokra mutat rá – ez pedig különleges teljesítmény, ezért sikerült bestsellerré válnia – fogalmazott Horváth István. Szerinte Boia könyve a románok számára lehetőséget nyújt, hogy végre értelmezhessék önmagukat. „És mit mond nekünk, magyaroknak? Miért jó, hogy magyarul is olvasható?" – tette fel a kérdést a kötet ismertetője. Úgy fogalmazott, az erdélyi magyarok általában szeretik ezt a történelemértelmezési vonulatot, Lucian Boia munkáit, azokat az írásokat, amelyek megkérdőjelezik a létező historiográfiai mítoszokat. A nacionalista történelemszemlélet egyik eleme például a feledés és a történelemhamisítás kohéziója, amelyet az erőszak kovácsolt össze – ez egy adott cél jegyében strukturálta ezt a történelemszemléletet. Az egzaktabb posztnacionalista történelemszemléletben pedig az összehasonlító történetiség, az alternatív történeti szemléletek dominálnak. „Mi, magyarok valahogy úgy vagyunk, mintha szeretnénk az egzaktitást. És amiként a románok számára a saját identitásuk szempontjából fontos, meghatározó, reflexiókra lehetőséget adó kérdés, hogy miért más Románia, ugyanúgy számunkra is reflexiókra ad lehetőséget" – mondta a szociológus. Úgy vélekedett, a magyar olvasók számára Boia könyvének az is lehet az olvasata, hogy „na végre, létezik egy történetírás, amely elmondja az igazságot". „Az én olvasatomban azonban – és Boia három-négy, a témában írt könyvét ismerem – a szerző azt mondja: a történelem nem szolgáltat igazságot, a történelemírásnak nem az a feladata, hogy igazságot szolgáltasson. Boia szerint a történelem nem morálisan értelmezhető folyamat – úgy kell megragadnunk, hogy zárójelbe tesszük morális elvárásainkat, frusztrációinkat, és megpróbálunk arra reflektálni, hogy a nagy időfolyamban miként értelmezhetőek az egyes kísérletek, különböző intézmények, döntési helyzetek, amelyek az ember életét meghatározzák" – állapította meg Horváth. Mint mondta, a könyv jelentősége abban rejlik, hogy a történelemszemléletet nem úgy értelmezi, mint „A" bennünket meghatározó történelmet, hanem felkínálja az értelmezés és tévedés lehetőségét. Arra hívja fel a figyelmet, hogy nem az úgynevezett sérelmi történelemolvasással kellene viszonyulni a múlthoz – és ez jellemző sok esetben a magyarokra –, hanem inkább reflexív módon. Elhangzott az is, hogy az 1989 utáni társadalmat megalapozó mítoszokat Boia könyve mintegy átviszi a jelenkorba, úgy, hogy versenyre kel a meglehetősen sekélyes (újságírói) elemzői perspektívákkal – itt azokról a megközelítésekről van szó, amelyek általában mindenről véleményt, mégpedig határozott véleményt formálnak –, ugyanakkor sikerül összekapcsolnia a jelenkor különböző történéseit a múltbeliekkel is. Kíméletlen kritika szükséges Rostás Péter István, a könyv fordítója rámutatott, Boia szövegének fordításakor figyelembe kellett vennie azt a szempontot is, hogy a magyarországi olvasók számára is érthető legyen, ezért lábjegyzetekkel látta el egyes helyeken. Azonban nem terhelte túl jegyzetapparátussal, hiszen az ártott volna a szöveg lendületének. Elhangzott, érdekes figyelni arra is, hogy milyen a könyv fogadtatása a román sajtóban, illetve milyen lesz a magyar médiában, hiszen sokféle értelmezési lehetőség kínálkozik, és a magyarok számára nyilván más az olvasata, mint a románok számára. Lucian Boia így összegez a könyv fülszövegében: „mi lehet aggasztóbb annál, hogy a fiatalok közül sokan és egyre többen, köztük a legígéretesebbek, kizárólag Románián kívül képzelik el a révbejutásukat? Mindenekelőtt kritikai, és a lehető legkíméletlenebb szemléletre van szükségünk, hogy egyszer s mindenkorra elkülönítsük az értéket a középszertől és a csalástól. Moslékba velük! – kiáltott fel Titu Maiorescu 1889-ban. Olyan próbálkozás ez, amelyet időszerűvé kell avatni. Romániának vajon sikerül-e megtennie? " Kiss Judit Krónika (Kolozsvár) 2014. április 9.Szalagokon rögzített évtizedek – Interjú Szilágyi SzabolccsalEgész évben rendhagyó programokkal, műsorokkal ünnepli fennállásának 60. évfordulóját a Kolozsvári Rádió magyar adása, a szerkesztőség pedig hétvégén az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díszoklevelét is átveheti. Szilágyi Szabolccsal, a magyar szerkesztőség vezetőjével a rádió hanganyagának jilavai „börtönéveiről”, az adásidő tervezett bővítéséről és egyébb törekvésekről beszélgettünk. – Öt év kényszerszünettől eltekintve 60 éve működik a Kolozsvári Rádió, ennyi idő alatt nyilván sokat változott az intézmény nemcsak technikai szempontból. Jelenleg mit tekintenek a legfontosabb feladatuknak? – A rádiót – a magyar adást is beleértve – az akkori hatalom hozta létre, és az volt a jól megfontolt célja ezzel, hogy kommunista propagandát tudjon eljuttatni mindenkihez, így a magyar kisebbséghez is. Tehát arról, hogy akkor mi volt a cél, túl sokat és túl bőven nem érdemes beszélni, gyakorlatilag '89 legvégén kezdődött az a korszak, ami a mai intézmény elődje lehet – akkor indult újra a rádió, miután a forradalom napjai alatt a régi rádiósok visszajöttek az említett kényszerszünet után. 1985-ben egyébként azért szüntették meg a Kolozsvári Rádiót (a többi területi stúdióval együtt – a szerk. megj.), mert a kommunista hatalom akkor már úgy gondolta, hogy jobb, ha mindent egy kézbe ránt össze, és csak Bukarestből sugároznak rádióadást. Így tulajdonképpen a rendszerváltást követő újraindítástól beszélhetünk arról, hogy a Kolozsvári Rádió magyar adása közszolgálati műsorszolgáltatóként valóban az erdélyi magyar közösség szolgálatába állt. Ez mint célkitűzés mit sem változott az azóta eltelt időszakban, a módja, a mikéntje, a műsor maga viszont rengeteget változott: mai, korszerű lett. – Az 1985-ös bezárásig felhalmozott archívumból mennyit sikerült visszaszerezni az újraindulást követően? – Szimbólumértékű a mi történetünkben az, hogy amikor bezárták a rádiót, a szalagtárat a hírhedt jilavai börtönbe szállították, így mindazokat a hangokat, amiket összegyűjtöttek a hajdani rádiós kollégák, jelképesen bebörtönözték. Ez még azzal együtt is erős jelkép, hogy a kommunizmus évtizedeiben nyilván erős cenzúra működött: igaz, hogy ott találjuk a szalagtár nagy nevei között Kós Károlyt, Tamási Áront vagy Szilágyi Domokost, ezek a felvételek mind cenzúrázott változatban kerültek adásba. De hát még így is felbecsülhetetlen érték „szabadult" '90-ben a jilavai börtönből. Kétféle elmélet létezik arra vonatkozóan, hogy a „rabság" jót vagy rosszat tett-e a szalagoknak. Elsődlegesen mindenki arról beszélt, hogy a börtön környezete, a nedvesség, a penész nagy károkat okozott – mesélték, hogy volt olyan szalag, ami egyszerűen szétmállott, amikor visszaérkezett a stúdióba. Sokan viszont azt tartják, hogy a börtön mikroklímája egyenesen jót tett ezeknek a régi szalagoknak, és tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy „túlélték" az éveket. Nem tudom, melyik igaz, tény viszont, hogy az archívum tetemes része vagy talán az egész visszakerült hozzánk. Teherautóval szállították vissza, és nagy kupacban bedobálták a rádió nagytermébe, onnan indult a rendszerezés. Viszont amikor újraindult a rádió, nem volt elég hangszalag, így az akkori kollégák az úgynevezett kommunista felvételeket előszeretettel áldozták fel az új felvételek kedvéért, de elképzelhető, hogy több értékes hanganyag is áldozatul esett egy-egy új műsor oltárán. – Az ünnepi év során ezekből a felvételekből hallhatnak részleteket a hallgatók? – Amúgy is van egy olyan műsorunk, ami az aranyszalagtárra épül: ha már van egy ekkora kincsünk, akkor nyilvánvaló, hogy ezt fel kell használni. Az ünnepi év apropóján egyrészt kiadunk egy dupla CD-t a „60 év, 60 hang" séma mentén, másrészt a rádióban is jócskán elővesszük ezeket a régi felvételeket, és rövidebben-hosszabban bejátszunk belőlük a hallgatóknak. – Az egyéb ünnepi rendezvények közül mit emelne ki? – Az imént említett CD az igazán jelképes ünnepi vállalkozásunk, ez a legnagyobb értékünk, ez különböztet meg minden más sajtóorgánumtól: hatvanéves múlttal rendelkezünk, és ez hanganyagban dokumentálva is van. Viszont a kerek évforduló apropóján egész évben nagy hangsúlyt fektetünk az ünneplésre. Elindítottunk egy blogot, ahol a kollégák hoznak létre tartalmakat, azért mondom így, mert nemcsak bejegyzéseket írunk, de előkerül sok régi fénykép és egyéb, a rádióhoz kapcsolódó dolog, amiről érdemes szót ejteni, megmutatni, de van egy naponta jelentkező rovatunk is Rácz Éva szerkesztésében, amely a rádió történetét futja végig. Ezek nagyon rövid, néhány másodperces kis részletek arról, hogy mi minden történt velünk hatvan év alatt. A rovat jó alkalom arra, hogy amit fel lehet kutatni a múltból, azt megjelenítsük az adásokban is. Emellett eseményekkel is készültünk, készülünk: volt fotókiállításunk, bemutattunk már egy CD-t Bartók 44 hegedűduója és forrásai címmel, amelynek a felvételei nálunk készültek. Megjelent kötet formájában a főszerkesztő-helyettes, Rostás-Péter István Tótágas című rovatának rádiójegyzetei Könczey Elemér rajzaival, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban pedig Keresztes Ildikó-koncertet szerveztünk, amelyen a 900 férőhely is kevésnek bizonyult. Gyerekeknek szóló meseversenyt is szerveztünk, de szeretnénk középiskolásoknak is szervezni egy rádiós versenyt, és lesz még sok más is az év folyamán. – Régi tervük az, hogy egész napossá bővítsék a magyar adást, ez az RMDSZ kormányra kerülésével ismét bekerült a kormányprogramba is. Aggodalomra adhat azonban okot Stelian Tănase, a közszolgálati televízió elnök-vezérigazgatójának terve, aki a hatalmas adósságot felhalmozó intézményt a BBC-modell szerint reformálná meg, összevonva azt a közrádióval. A két elképzelés antagonisztikusnak tűnik. – Nagyon flegmatikusan külön kell választani azt, hogy mi szeretnénk az egész napos magyar adást, és azt, hogy van-e erre politikai akarat, lesz-e politikai döntés az ügyben. Nyilvánvalóan nagyon szeretnénk, és meg is csinálnánk, de nem rajtunk múlik. A köztévé és a rádió összevonásának terve miatt vannak félelmek, hiszen nagy különbség a két intézmény között, hogy a köztévé óriási adósságot görget maga előtt, a rádió viszont, ha minimálisan is, de nyereséges. Mindenki levonhatja a következtetéseket, hogy mi lesz, ha ezt a két entitást összegyúrják. Nekünk végső soron a lényeg az, hogy adás legyen, rádió legyen, hogy tovább tudjuk végezni a munkánkat. – A jelenlegi csapat számára melyek voltak a legfontosabb pillanatok, mik az árnyoldalak és a további tervek? – Minden alkalom fontos, amikor egy rendezvény, egy koncert kapcsán a hallgatókkal találkozunk, és van visszajelzés a munkánkkal kapcsolatban, ha néhányan elmondják, hogy szeretnek minket, és fontosak vagyunk a hallgatók életében. A legnagyobb negatívum – ami talán az egész napos műsoridővel lassan megoldódhat – az, hogy a műsoridőnk lejártával el kell engedni a hallgatóinkat, és csak reménykedhetünk abban, hogy amikor visszaülünk a mikrofonhoz, a hallgatókat is sikerül újra bevonzani. Ami szintén nem rajtunk múlik – hiszen műszaki vonatkozású probléma –, hogy jelenleg csak fél Erdélyhez szólunk, ezt a hatósávot kellene ultrarövid hullámhosszon kiterjeszteni a Szilágyságra, Bihar és Szatmár megyére, a szórványvidékekről sem megfeledkezve, ahova szintén fontos lenne eljutnunk. Varga László. Krónika (Kolozsvár) 2014. április 28.Könyvespolc – Látlelet egy ország üzemzavaráról„A jelen a múlt műve. Románia a maga sajátos módján jött létre: ezért olyan, amilyen. Történelmét futtában átlapozva jellegzetes vonások hosszú sorát azonosíthatjuk, melyek többé-kevésbé távol állnak az európai „átlagléttől”, és amelyek maguk is ellentmondásos összefüggésekbe foglaltatnak. E (túlságosan is sok) sajátosság láncolatából jött létre a mai Románia. Egy ország, amely makacsul kitart másmilyensége mellett. Ez természetesen olykor sikert is jelent, nem pusztán beteljesületlenséget és üzemzavart. Csakhogy az a gond, hogy ami egy társadalomban nem működik, előbb-utóbb a szerkezet működő részét is elrontja.” Ezzel a gondolatsorral kezdi Lucian Boia Miért más Románia? (Koinónia, Kolozsvár, 2013) című esszékönyvének zárszavát. Igen, az epilógust – és bátran vállalom ezt a látszólagos „fordítottságot”, nemcsak azért, mert a kötet fülszövegére is ez került, hanem mert a könyv szellemisége mindenféle hagyományosnak mondhatóval történő szakítást könnyen elbír. Lucian Boia témamegközelítése ugyanis a legkevésbé hagyományosan román, abban az értelemben, amit az elsősorban sugárzott média napról napra nagyobb szelete sulykol(na) belénk a folytonosan emlegett primitív általánosítással, miszerint román minden és mindenki, aki/ami az ország határain belül „terem”. Úgy látja – és ami ennél sokkal-sokkal dicséretesebb –, úgy is láttatja a mindennapjainkat kitöltő valóságot, ahogy azt általában mi, itt élő, ma már egyre többször bűnbaknak, idegen kenyérpusztítóknak, legjobb esetben szükséges rossznak elkönyvelt „kisebbségek” látjuk a minket körülvevő világot. Nem csodálom, hogy megállapításai heves ellenérzést váltottak ki a művileg felturbózott, a piros-sárga-kéket fetisizáló, az országocska szeretgetését mindennapra megkövetelő megélhetési patrióták körében. Ki látná szívesen az egyre dagadó, a majdnem semmit egyre többször majdnem abszolút mindennek hazudó mítoszainak szilánkokra hullását a tiszta logika és tárgyilagosság egyszerű érveinek súlya alatt?! A román történetírási kurzussal gyakorta szembeforduló történész a történelem áttekintésével kezdi érvelését, természetesen nem hazudva ki tudja mekkora nagy Romániát a középkori és újkori kis vazallus tartományok helyébe, de megmondja az igazat a 90 után egekig magasztalt világháborúk közötti, de különösöen a II. Károly irányította kurzusról is: „Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott, mintha soha nem is létezett volna. A politikusok többsége, a megfelelő kivételektől – főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől – eltekintve, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a »nemzeti újjászületést« szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon »ősi« reflex lett volna?” Az említett időszak párhuzamait az azt megelőző és egészen a máig nyúló politikai-közéleti megnyilvánulásokkal a szerző természetesen nem rejti véka alá, nem bízza az olvasó intuíciójára, hanem szakszerűen okadatolja. Beszél Alexandu Ioan Cuza államcsínyt közelítő reformintézkedéseiről csakúgy, mint az utóbbi két évtized mondhatni követhetetlen átmászkálásairól egyik pártból a másikba, illetve arról, mennyire jellemző manapság is az ideológiai beazonosíthatatlanság, a baloldalon elalvás, jobboldalon ébredés, a különböző hazamentő pártlogók mögé bújó opportunizmus, hatalomközelbe kúszás. Erre a fejlettebb államokhoz képest valóban nyilvánvaló „másságra” Lucian Boia szintén egyszerű magyarázatot talál: a külvárosi bunkóság, a mahala stílusjegyeit, más szóval az általános és a politikai műveltség nagyfokú hiányát. „Itt egy megkerülhetetlen, és sajnos megoldhatatlan kérdéssel szembesülünk. Bármilyen lentről is indulna egy ember, saját érdemeinek köszönhetően a legmagasabb csúcsra is feljuthat. Ám egy társadalmi kategóriának nincs esélye hirtelen átváltozni. Főleg így, hogy nem állt előtte a valódi elit példaképe, és a »kulturalizálódási« folyamat a zárt kommunista rendszerben zajlott, a maga óhatatlan torzulásaival és hiányosságaival. Idővel természetesen új nemzedékek jelentek meg, de ennek a szociokulturális bukfencnek ma is meglátszanak a nyomai. Röviden szólva, a román elit egy nagy keverék. Bárki láthatja, hogyan néz ki az ország politikai osztálya, ha az élő közvetítéseket követi a tévében. Sok politikus a legjobb jóindulattal sem nevezhető pallérozottnak, ami pedig az intellektuális szintet illeti...” A szerzőnek ez a megállapítása semmiféle magyarázatra, különösen magyarázkodásra nem szorul. A magam részéről esetleg még azt tenném hozzá, hogy a politikai pályával mostanában kacérkodni kezdő ifjak számára valami úton-módon kötelezővé tenném ennek a könyvnek az olvasását és akár szűzbeszédként való ismertetését is. Végezetül külön szeretném méltatni Rostás-Péter István fordítását: telitalálatnak tartom, ahogy sikerült a magyar olvasóhoz közel hoznia a miénktől inkább különböző, mint hasonló esszé-pamflet szövegalkotást, anélkül, hogy torzult vagy elidegenedett volna az eredeti írás nagyszerű gondolati-stiláris ívelése. Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár) 2014. október 7.Tanácskozott a MÚREAz épített örökség védelme és a sajtó Szeptember 19–21-e között a Communitas Alapítvány, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal és helyi tanács támogatásával, illetve a Spectator Alapítvány közreműködésével Nagykárolyban szervezte meg évi tanácskozását és közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. Tekintettel arra, hogy a Károlyi-kastély látta vendégül a tanácskozást, az újságírók Az épített örökség, a kulturális turizmus és népszerűsítési lehetőségei címmel hallgattak meg szakmai előadásokat. A pénteken és szombaton zajló tanácskozásra ötvennél több újságíró érkezett Nagykárolyba, a hazai magyar médiaműhelyek munkatársai mellett magyarországi, vajdasági, felvidéki és kárpátaljai kollégák is. Miután péntek délután a vendéglátó település polgármestere, Kovács Jenő és a MÚRE elnöke, Rácz Éva köszöntötte az egybegyűlteket, a MÚRE elnöke és Győrffy Gábor, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) újságíró szakának adjunktusa együttműködési megállapodást írt alá az egyetem és az újságíróegyesület között, amelyet szeretnének majd a Sapientia EMTE-vel és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel is megkötni. Ezt követően szakmai előadóként elsőnek Vágner Mária, a Magyar Rádió (MR 1) szerkesztője A hely című műsorát ismertette a kollégákkal. Ennek az a sajátossága, hogy igen gazdag képi eszközökkel illusztrálja a tudósításokat, és a helyszíneket nemcsak a riportalanyok szemszögén keresztül mutatja be, hanem a felvezető és összekötő szövegekben valósággal "élőben" láttatja a helyszínt a szerkesztő. Vágner Mária az újszerű megközelítés kulisszatitkaiba vezetett be. Szombaton a Károlyi-kastélyban a városmárkázásról tartott érdekes előadást Kádár Magor, a BBTE egyetemi oktatója, aki kifejtette, hogy minden településnek van valamilyen sajátos épülete, jellegzetes hangulata, amely kizárólag csak arra a helységre jellemző. Ehhez társulnak múltbeli vagy akár jelenbeli történetek, amelyek egyedivé tehetik az adott várost, községet. Ezeket használja ki az idegenforgalom is, hiszen elsősorban ezeknek a márkajegyeknek köszönhetően népszerűsíthetők az adott települések. Ez is az építettörökség-védelem, értékesítés egyik módszere lehet – foglalhatnánk össze Kádár Magor előadását. Hegedüs Csilla, a Kulturális Minisztérium örökségvédelmi államtitkára azokat a lehetőségeket vázolta fel, amelyekkel jogilag vagy akár a gyakorlatban felújíthatók, megőrizhetők a műemlék épületek. Ennek egyik sikeres megoldását láthatták a konferencia résztvevői, akik szombaton délben jelen lehettek a közös, határon átnyúló román-magyar kulturális együttműködési projekt keretében felújított, érmindszenti (most Ady Endre) községben levő Ady Endre-szülőház és a múzeum avatóünnepségén. Az újságíró-tanácskozás ezt követően a nagykárolyi Károlyi-kastélyban folytatódott, ahol bemutatták dr. Vallasek Magdolna jogász, a Sapientia EMTE adjunktusa által szerkesztett Médiajogi kalauz című kiadványt. A szerzővel Szűcs László, a MÚRE igazgatótanácsának tagja beszélgetett. A kötet az eligazító szándékú jogi tanulmány mellett a médiára vonatkozó egyes törvényszövegrészek fordítását tartalmazza. A bemutatót követő beszélgetésen érdekes felvetések hangzottak el a sajtószabadságról, a médiaetikáról. A bemutató után – a Spectator Alapítvány szervezésében – az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából szerveztek megemlékezést. Sebestyén Spielmann Mihály történész, ny. főkönyvtáros arról tartott igen érdekes előadást, hogy miként tükrözték elsősorban a marosvásárhelyi lapok az első világháborút, mi jelenhetett meg és mit cenzúráztak annak idején azért, hogy ne mindenről értesüljön a front mögött maradt lakosság. Benkő Levente szerkesztő tanulmányozta mind az első, mind a második világháború emlékiratait. Elárulta, hogy nemrég került kezébe egy első világháborúban harcoló magyar és egy román honvéd naplója, amelyekből igen érdekes részleteket tudott meg arról, hogy a fronton levő katonák miként viszonyultak a lövészárkok körülményeihez, az ellenség elejtéséhez, vagy arról is, hogy mik történtek a fogolytáborokban. Karácsonyi Zsigmond, a Spectator elnöke elmondta, azért kezdeményezték ezt a beszélgetést, mert mindkét esemény történelmi időkben számítva még közel áll hozzánk. Az első világégésről még találhatók eddig nem közölt dokumentumok, és a második világháború veteránjai közül még van, akit meg lehet szólaltani. Ezek az információk nemcsak a jelenkornak lehetnek érdekesek, fontosak, hanem a jövőnek is, hiszen ha bárhol megjelennek a médiában, dokumentumértékűvé válnak. A beszélgetésben részt vevők arra ösztönözték a romániai magyar média képviselőit, hogy karolják fel az ilyen adatgyűjtő kezdeményezéseket és adjanak teret, helyet a memoároknak. Hagyományosan évente egyszer a MÚRE nívódíjakat is átad. Az idén az ünnepélyes momentum helyszíne a Károlyi-kastély impozáns előcsarnoka volt. Ezt megelőzően a nagykárolyi önkormányzat és a helyi múzeum által meghirdetett, turisztikai célpontokat népszerűsítő médiaalkotások vetélkedőjének nyerteseit díjazták. A pályázat egyik díjazottja Antal Erika, a maszol.ro munktársa lett, mellette Bögözi Attila (vasarhely.ro) és az Egyedifilm alkotói, Egyedi Bernadette és Egyedi Zsolt (az MTVA szatmári tudósítói) részesültek elismerésben. Az írott sajtó nívódíját Sebestyén Spielmann Mihály vehette át a maszol.ro portálon, illetve a Népújságban és a Brassói Lapokban rendszeresen megjelenő publicisztikáiért. Az alkotó laudációját Ambrus Attila, a Brassói Lapok igazgató-főszerkesztője olvasta fel. Az audiovizuális díjat Benkő Judit, a Kolozsvári Rádió munkatársa vehette át, akit Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő- helyettese méltatott. Az idén Szűcs László, a Várad kulturális folyóirat és az Erdélyi Riport főszerkesztőjének javaslatára, többéves szünet után átadták a román–magyar közeledést szolgáló tevékenységért járó Pro Amicitia-díjat is, amelyet a Maghiaromânia blog szerkesztői vehettek át. A javaslattevő méltatta a fiatal bloggerek munkáját, foglalkozását. A találkozó alkalmával a MÚRE megtartotta közgyűlését is, ahol elsősorban szervezési kérdésekben hoztak döntéseket, és körvonalazták a jövő évi tevékenységeket, amelyben szerepel a következő hasonló találkozó. Vajda György Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 22.Lucian Boia: Miért más RomániaA megkésettség A román államok – Havasalföld és Moldva – csak tova a XIV. század közepe táján formálódnak, Európa vitathatatlan sereghajtóiként. Későig, el egészen a XIV. századig a román országok leendő területéről egyetlen szöveg sem származik, egy fia dokumentum sincs, valamennyi róluk szóló információ – az a kevéske – kizárólag külföldi eredetű: meglepő hiányosság, amelyet egy adott pillanatban az immigrációs elmélet érveként használtak fel, miszerint a románok valamikor és máshonnan érkeztek ide, hogy pontosan mikor és honnan, szinte már nem is számít. Ha a dolgok nem is állnak így, marad a kérdés: mégis mit tettek úgy az 1300-as esztendőkig? A román térségben a középkor akkor kezdődik, midőn Nyugaton már a végéhez közelít. Kezdettől ezzel a hátránnyal kellett számolni. 1300-ban a bolgár cárságnak már több száz éves története van, és bizonyos időszakokban birodalmi ambíciókat dédelgető, regionális „nagyhatalomként” tartották számon (innen az ország kormányzóinak cári titulusa is). Szerbiának is volt már történelme, Magyarországról nem is beszélve: a Szent István korabeli Nagy-Magyarország már 1000 körül létezett. Lengyelország szintén számottevő erőként igazolta létét. Csehország a Német Birodalom részét képezte, és akkor, amikor a román fejedelemségek épphogy megjelentek Európa térképén, a csehek királya, I. Károly a Szent Birodalom császárává koronáztatta magát (IV. Károly néven), és egyetemet alapított Prágában (fél évezreddel a román egyetemek megjelenése előtt). A későn megalakult román fejedelemségek kis államok, és azok is maradnak, a náluk nagyobb hatalmaktól való óhatatlan függőségben (a román uralkodók időnként ugyan legyőzhették Magyarország vagy Lengyelország királyait, de ezek vazallusai maradtak; nem haladták meg a fejedelmi státust, és pillanatig sem álmodtak arról, hogy magukat királynak nevezzék). A fejedelemségekben gyér, kevésbé fejlett társadalmi-gazdasági szerkezetű népesség él, amelyben a vidéki lakosság aránya európai viszonylatban is a legszámottevőbb. A megkésettségeket időnként meg lehet haladni. Ám az értékrendek általában nem borulnak egykönnyen. Sereghajtóként van „esélyed” arra, hogy továbbra is utolsó maradj. A jelenlegi Románia területének egykori periférikus helyzete sok mindent megmagyaráz, és évszázadokon át nyomon követhető sajátosság marad. Az ókori görögök és rómaiak számára a civilizált világ észak fele haladva a Dunánál ért véget. Egyetlen írott dokumentumunk sem származik a római hódítás előtti Dáciából, mint ahogyan az alig másfél évszázaddal később a rómaiak által kiürített Dáciából sem. Egyébként Közép- és Kelet-Európábán a rómaiak számára a Duna képezte a határvonalat, amely elválasztotta a birodalmat a „barbár” világtól. A. D. Xenopol határozottan állította, hogy a dák területek annektálása „hiba” volt Traianus császár részéről. C. C. Giurescu hazafihoz méltóan vitába szállt vele: a román nép nem jöhetett létre egy puszta tévedés következményeként! Hiba volt-e vagy sem, Dáciának a birodalomhoz való csatolása (valójában csak a géták és dákok lakta terület feléről van szó) nem tartott túl sokáig, a jelenlegi románok lakta terület pedig – sorsszerűen – továbbra is „kívül rekedt”, a Római Birodalmat felváltó Bizánci Birodalom peremére szorulva. Amikor pedig a Nyugat a történelem menetének élcsapatává válik, a román országok – vajon történhetett-e másként? – szintén a periférián maradnak. De ugyancsak a szélekre szorulnak, a kontinens másik végéből tekintve, a nagy kelet-európai geopolitikai együttesek, az oszmán, majd később az orosz birodalom szempontjából is. Európának egyfajta „homályos” zónájáról beszélünk tehát, amelyet, bárhonnan is nézzük, a határlét jellemez. Itt találkozik egy adott pillanatban a három nagy impérium, az oszmán, a Habsburg- és az orosz birodalom. Közéjük ékelve a román fejedelemségek: megcsonkítva, feldúlva, időnként leigázva, Európa e szegletének egyedüli kis országaiként, amelyek túlélték a viharokat. Ennek a határhelyzetnek két, teljességgel ellentmondásos következménye lett. Hangsúlyozott bezárkózás egyfelől, ugyanolyan hangsúlyos nyitottság másfelől. Az Európa jól körvonalazott régióin kívül rekedt térséget viszonylagos elszigeteltség jellemezte: a politikai, gazdasági és kulturális „kisugárzási” pontoktól való távolság, és annak az igen kevéssé strukturált területnek az áteresztőképessége, amely mindenkinek útjában áll (a „veszedelmek” útjában, ahogyan a krónikás mondja). Mindez egyrészt konzervatív és kitartó, főképp rurális civilizációt eredményezett, másfelől a kívülről érkező hatások változatossága iránti fogékonyságot – legalábbis az elit szintjén. Elfogadás és taszítás, taszítás és elfogadás végtelen játéka, körforgása ez. Ha ez a teljesen ellentétes előjelű kombináció nehezen érthető – annál rosszabb: nem állíthatjuk azt, hogy Románia könnyen megfejthető. A nyitás – a teljes mértékű nyitás – a román etnolingvisztikai szintézis oly jellegzetes kevertségével igazolható, mely távol esik a (római, dák, vagy dáko-román) tisztaság kritériumára alapozott eredetkutatás jelenlegi mitológiájától. Az eredmény végső soron viszonylag homogén, de azok az elemek, amelyek egymással ötvöződtek a történelem folyamán, hogy végül megalkossák a „románt”, kimondhatatlanul változatosak. A „géta-dákok, akiket a modern történészek ezzel a mesterségesen létrehozott, egyesítő megnevezéssel illettek, korántsem képeztek homogén népességet; a római telepesek a legkülönfélébb vidékekről érkeztek, tegyük hozzá, később egy évezreden át számtalan nép vándorolt itt át, többé-kevésbé összekeveredve a honos lakossággal. Nehéz megállapítani, mennyi „római vér” van a románokban, de nyilvánvaló, hogy több szláv vér csörgedez bennük, mint római (tulajdonképpen gyakorlatilag egyáltalán nincs „római vérük; Dáciában nem Rómából származó telepesek rendezkedtek be, hanem a jórészt romanizált, de nem római eredetű „provinciálisok”. Még maga Traianus, a hódító császár is spanyol volt, az első olyan uralkodó, aki a provinciák egyikéből származott). Az idegenek románok közé való betelepedése nem zárult le a román államalakulatok megjelenése után sem, nem beszélve Erdélyről, amely a magyar királyságba integráltan alapvetően hárometnikumú (román, magyar, német) struktúrára tett szert. (folytatjuk) Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 29.Miért más Románia (2.) (Lucian Boia)Nyelvkölcsönzés A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keveredést. Nyilvánvalóan újlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvek germán színezetét igen kevés szó tükrözi. Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik: számtalan, gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX. században elindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag kiiktattak, vagy a szókincs peremére szorítottak). A következő helyen találhatók a török eredetű jövevényszavak, közülük néhány valószínűleg a kunoktól került át (beleértve az annyira „román”, pásztor jelentésű ciobant is), a többi pedig az Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony lingvisztikai termékeként. A XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát is drasztikusan csökkentette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómiában, ahol a románok nem tudták mellőzni ezeket (ideértve a töltött káposzta jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mindehhez hozzáadódnak még görög, magyar szavak (a nemzet jelentésű neam, amelyet gyakran az őshonosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más eredetű jövevényszavak. Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási mennyiségű új szó került a román nyelvbe, nagy többségük francia átvétel. A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes politikai-kulturális modell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették át: a bizáncit szláv közvetítéssel. Valójában délszláv csatornán, pontosabban bolgáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirill betűs írást használták évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általuk használt kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első történelmi vagy vallásos szövegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyet csak azért óvakodnak így megnevezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolná egy olyan szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek). Bizonyos értelemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált modell révén, továbbá azáltal, hogy innen származott az elit által használt nyelv, Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott a román társadalom modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században. Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki. A románok (nyilván az elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelvként a görögöt beszélik, és keleti, némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia körében és a városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat foglalnak el (kezdve a Porta által kinevezett és többnyire az isztambuli görög Fanar negyedből származó uralkodókkal), kulturális és gazdasági szempontból valóságos román-görög szimbiózis következik be. A XIX. században a fejedelemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti „elbolgárosodás” után.) A gyenge államszerkezet A román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és többnyire az is maradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autoriter vagy önkényes módon vezetett állammal (az ilyen országok gyakorta gyengék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amely a társadalom egészét hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egy olyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kormányzási elveknek és a közérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegények voltak, túlontúl hiányos és „patriarchális” szerkezettel: bojárokból és parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákra kívülről nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét. A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi. Nem is érdemes megemlítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben is alig-alig betartott „szabályait”. A fejedelemségek élére végtére is mindig az került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavatkozások árán, amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett volna, hogy az uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havasalföldön a Basarabok, Moldvában a Mulatok családjából. Ám mivel szóba jöhettek a házasságon kívül születettek és azok leszármazottai is… „Örmény” János vajda például, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajda törvénytelen fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az egyedüli bizonyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi uralkodó Basarabnak nevezi magát, valószínűbb, hogy nem az, és pontosan ezért nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak. Nevezetes példa a Mihály Vitézé, Jó Petraskó fejedelem házasságon kívüli és halála után született fiáé. Nicolae Iorga felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu kijelentette, hogy mindez így nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román fejedelemségek első egyesítőjének nem sok köze van az uralkodói eredethez, a románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem is román) és egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt – amennyiben hiszünk Radu Popescu krónikás szavainak. C. C. Giurescu később eldöntötte a vitát, amikor arról biztosított bennünket, hogy Mihály „elsősorban saját tetteinek szülötte” (!). A trónra lépések teljes rendszertelensége egyben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hatalomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül politikailag messze a leginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is használták, hogy mintegy bíróként dönthettek a trónkövetelők között (a „ki ad többet” elve alapján), végül pedig (az 1711–1812 közötti fanarióta korszakban) közvetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselőket. A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a nagylélegzetű tervek hiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat követelt és keveset adott. A vajdák, már akik valamivel hosszabb ideig voltak hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült a ténykedésük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak fenn (bár legtöbbjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen szerények voltak, és az a tény, hogy egyik sem maradt fenn, egyrészt az építkezés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlő hiányára utal. A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román fejedelemségek urbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a kontinens keleti felének kontextusában is csekélynek mondható. Egy másik sajátosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populáció hangsúlyos „nem román” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek és a magyarok egyértelműen többségben vannak, de Havasalföldön és Moldvában is jelentős a „nem román” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… Etnikumonként, vidékenként és időszakonként változó arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenképpen jórészt ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és a kereskedelmet. Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. december 20.Lucian Boia: Miért más Románia? (Külföldi hatások. Az idegenek)Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül határozta volna meg tényleges befolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt. Nyilván, nem az idegenek döntötték el Románia Nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és – amennyiben választásról beszélünk – ezt a döntést a román elit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a Nyugat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat. A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók a cári Oroszországból… Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a kikötőkben telepszenek meg a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva – az 1900-as évek tájékán Jászvásáron is –; nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük Ausztria–Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőt, még Svájcból is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak – a szakmunkásoktól, sőt, akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig… Az olaszok szintén hozzák szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Budapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára kényszerült város között. Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nem román többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11 százalékos arányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelenléte még szerényebb volt: 39,5 százalék, miközben a zsidóké elérte a 40 százalékot. Összességében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottjaiból állt) több „nem román” elemet számlált, mint románt. Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megteremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galléron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest szimbólumértékű épülete) és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Arges-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi (A három szent főpapról elnevezett – a ford.) templomot… Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig) – főképp a köztéri szobrok elkészítésére – francia, német, olasz művészeket kérnek fel. Mihály Viteazul szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest középpontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anekdota szerint Jeanne D’Arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román–francia kulturális szimbiózisát). És szintén egy franciának, Emmanuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely a jászvásári Művelődési Palota előtt áll. Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – © Humanitas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 10.Miért más Románia? (Lucian Boia)Külföldi hatások. Az idegenek (2.) Az idegenek seregszemléje folytatódik. A román fejedelemségek első modernizálása az erőteljesen nyugatias szemléletű Pavel Kiseleff orosz tábornok műve, aki az adrianopoli békével lezárt, 1828–1829-es orosz–török háborút követően, 1829 és 1834 között kormányzóként került mindkét fejedelemség élére. A románok némiképp őrzik az emlékét, legalábbis azzal, hogy a Bukarest legfontosabb ütőereként emlegetett promenádot róla nevezték el Kiseleff útnak (melyet egyébként az ő indítványára nyitottak meg). Korszerűsítő törekvéseivel, kiváló szervezőkészségével Kiseleff nevét a fejedelemségek legjelentősebb kormányzói között kellene említeni. Jórészt neki köszönhető a fejedelemségek korszerű jogi és intézményi rendszere, amelynek betetőzése a Regulamente Organice (Szervezeti Szabályzatok), a románok első alkotmánya. Figyelemre méltó erőfeszítéssel igyekezett rendbe szedni egy olyan társadalmat, amely addig alig ismerte a rendet és a szabályokat. Hogy Kiseleff célja, úgy tűnik, valójában a fejedelemségek Oroszországhoz való csatolása volt – ez már más történet (ami végül nem teljesedett be). A „jövevények” legillusztrisabb alakja kétségtelenül maga I. Károly király. A rend és a pontosság modelljévé akart válni hosszú (1866-tól 1914-ig tartó) uralkodása alatt: éppen azzá, ami alaposan eltért a román hagyománytól. Az első leckét pontosságból adta fel. A román bojárok addig nem ismerték a pontos idő erényeit: most egy német vezető révén ismerkedtek meg vele. A tanulás mégis némi időbe tellett. Későbbi visszaemlékezéseiben a király felidézte, hogy a trónra lépése utáni első hónapokban miként hívott ebédre „katonai vezetőket és tíz-tizenkét személyt valamennyi politikai pártból, hogy behatóbban megismerhesse ezeket az urakat. Az idő fogalma azonban még meglehetősen fejletlen Bukarestben; gyakorta előfordul, hogy a vendégek nem emlékeznek pontosan a megbeszélt időpontra, és a hercegnek nélkülük kell asztalhoz ülnie”. (Szintén a pontossággal kapcsolatban mesél el Ion Bălăceanu is egy mulatságos történetet: amikor Románia külügyminisztereként Ferenc József császárnál fogadták kihallgatásra Bécsben, attól tartva, hogy elkésik, néhány perccel korábban jelentette be magát; a császár pedig azonnal fogadta. Bălăceanu később tudta meg, hogy súlyosan megsértette az illemet: a császárnál nem lehet „később” vagy „előbb” megjelenni). Viszont Károly sem volt tökéletes; nem rendelkezett átfogó politikai és társadalmi vízióval. Mindenekelőtt a kötelesség embere volt – korrekt, fegyelmezett, módszeres. Alapvető gondja a politikai játék egyensúlyának fenntartása volt. Minthogy ez magától nem működhetett megfelelően, maga a király biztosította a (liberális és konzervatív) pártok váltakozását, midőn egymást követően bízta meg őket a kormányalakítással. A némileg a brithez hasonló, kétpárti rendszerben nem Románia lakossága határozta meg a váltásokat, hanem a király. Lehet, hogy ugyanitt, ebben a „királyi” kontextusban érdemes megemlítenünk azt, hogy az első világháborúban Mária királynő miként leckéztette ellenállás és következetesség tekintetében a módfelett „változékony” románokat. „Nem tudsz megérteni, tábornok – mondta Averescunak, amikor úgy tűnt, hogy minden összeomlik, és a románok már legyőzötteknek tekintették magukat. – Én angol vagyok, és az angolok nem szoktak veszíteni”. Ismét egy figyelemre méltó magatartás. Sajnos, a magatartást nem lehet elsajátítani, ennek belülről kell fakadnia. Mindamellett a román politikusok bölcsen jártak el, amikor a dinasztikus elv mellett döntöttek, és idegen herceget kértek fel az uralkodásra. Szükség volt valakire, aki kívülről jön, egy megfellebbezhetetlen bíróra, ugyanakkor meg kellett határozni a folytonosság kritériumát is. Csakis így lehetett megfékezni azt a szörnyű fejetlenséget, amely a román bojárság természetébe és magatartásába már régóta beivódott. És I. Károly megértette, hogy neki kell bíráskodnia, neki, aki mai szemmel talán túlzottan is fölötte áll az elbírálandóknak – mindezt egy alapvetően szükséges politikai akarat kifejeződéseként. Ahogyan „alattvalóinak” kezet nyújtott – csupán két vagy három ujjal, mindenikük rangja szerint, de sohasem egész kézzel –, jól átgondolt rituálénak felelt meg. Ugyanígy jellemzi a helyzetet Lascăr Catargiu miniszterelnök reakciója, amikor egy pillanatig úgy tűnt, hogy a királyi család román vérrel „fertőződhet” (a trónörökös Ferdinánd herceg és Elena Văcărescu idilljéről van szó): „Fenség, ez nem lehetséges!” Bármi történjék is, a dinasztia maradjon a még le nem ülepedett román közeg és a nyughatatlan politikai osztály fölött. A nemzet A román nemzet a maga kiteljesedett formájában a XIX. század terméke. Ekkor tudatosul a románokban (ekkor „találják ki” maguknak ezt a tudatot), hogy ők közös testet alkotnak, az őket elválasztó határok ellenére. Az egység tudata Románia megalakulásával materializálódik, Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésekor, majd 1918-ban a Nagy Egyesülés révén majdnem minden, románok által többségben lakott terület összekapcsolásával. A földrajzi, nyelvi és kulturális szempontból hasonló (de nem egyforma) fejedelemségek közti korábbi kapcsolatok nem tévesztendőek össze a nemzeti egységgel. Az egyes országok saját, külön identitása még századokon keresztül elsőbbséget élvezett. A moldvaiak nem románok, hanem moldvaiak voltak, legalábbis így nevezték magukat, még 1859 után is. Erdély államként pedig magyar állam volt, nem román. Ezért Mihály Vitéz „egyesítése” csupán a középkori valóság modern fogalmakra való lefordítása, semmi köze a nemzeti szellemhez. A moldvaiak (a bojárok, hiszen ők alkották a politikai értelemben vett országot) egyáltalán nem a felszabadulás vagy az egyesülés érzését élték meg akkor; azt észlelték, hogy egyszerűen meghódították őket. Mint ahogyan a havasalföldiek sem az egyesülés gondolatával indultak hadba. A román nemzet – amely létezésének, ismétlem, a nemzeti öntudat megléte kizárólagos előfeltétele – fokozatosan jött létre, és a XIX. század közepén teljesedett ki. A nemzeti szemlélet valamennyi támpont átértékelését magával hozta. Elsősorban a történelem teljes átírását az egységes román történelem szellemében, ahol a nemzeti kritérium minden egyebet felülírt. Mindaddig a legfelsőbb princípiumot az egyház, az ortodoxia képezte. A románság közelebb állt az ortodox szlávokhoz és görögökhöz, mint a nyugati latinokhoz. Most viszont a latinitás az ortodoxia fölé emelkedik. A franciák iránti hirtelen lelkesedéshez fokozódó görög- és oroszellenesség társul. A román elit Nyugat, és csakis Nyugat felé tekint: „latin sziget egy szláv tengerben”. Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – ©Humanitas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 24.Lucian Boia: Miért más RomániaRománia modernizálásában a legnagyobb gondot a régi szocio-kulturális beidegződések és az importált intézmények, szabályok összehangolása jelentette. A románok továbbra is jobban bíztak az „informális” stratégiákban, mint a törvények absztrakt erejében. Felülmúlhatatlanok maradtak az elvek és szabályok árnyékában megbúvó, különféle „elintézések” terén. A korrupció és a klientelizmus jórészt a hagyományos társadalomból öröklődött át – nyilván nem így nevezték ezeket a jelenségeket, hiszen a dolgok természetes rendjébe illeszkedtek. Ebben az összefüggésben a Vezér jelképes töltettel bíró, központi személyiség volt, és mindmáig az is maradt. Ő az igazságtevő, ő biztosítja az ország előrehaladását… Ilyen premisszák mellett bármikor számítani lehet az önkényes kilengésekre, hiszen maguk a vezetők is azt hiszik, hogy a közösség mindenben támogatja őket. Az első ilyen kisodródás az önkény irányába már az állami lét hajnalán bekövetkezett, mégpedig Alexandru Ioan Cuza uralkodó 1864-es államcsínyével. I. Károly eléggé kiegyensúlyozott volt ahhoz, hogy ne éljen vissza előjogaival: kimondottan arra használta ezeket, hogy megtanítsa a románoknak, milyen lehet egy szabályokra és nem személyekre vagy egyezségekre alapozó állam. Sajnos, saját unokaöccse, a leendő II. Károly volt az első, aki nem értette meg ezt a leckét. A behódolás szokása szintén a hagyomány része. Évszázadok alatt a románok tapasztalatot szereztek ebben: a bojár előtt porig alázkodó paraszttól a Magas Porta előtt földig hajló uralkodóig. „A lehajtott fejet nem vágja le a szablya” – egyike a leggyakrabban idézett román közmondásoknak. A behódolás ugyanakkor kompenzáló stratégiákat is kitermel: pontosabban szólva megoldásokat nyújt arra nézve, hogyan tudod „átverni” azt, akinek látszólag behódolsz. Egyfajta passzív ellenállás ez, ami a románoknál sokkal gyakoribb, mint a nyílt ellenszegülés. A feszültségek azonban időnként (ritkán) felgyülemlenek, és látványosan felszínre törnek. Így történt 1907-ben, amikor az elkeseredett parasztság felgyújtotta az országot – az uralkodó osztály meglepetésére, amely éppen csak a parasztok sorsával nem törődött, bár az ő munkájukból élt. (...) Nagy-Románia. Egységes nemzetállam? 1918-ban létrehozták Nagy-Romániát. A „nemzeti” román értelmezések szerint ennek így kellett történnie. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Petre P. Carp (1837–1919; konzervatív párti politikus, diplomata, az első világháború idején támogatta Románia belépését a tengelyhatalmak oldalán) szavairól sem: „Romániának oly sok szerencséje van, hogy nincs szüksége még politikusokra is.” Az első világháború hozadékai nélkül nehéz lenne elképzelni, miként alakultak volna a nemzeti viszonyok Európának ebben a szegletében. Ha Ausztria-Magyarország nem szenved vereséget, Erdély „leválasztása” már nem lett volna olyannyira kézenfekvő, annál is inkább, hogy a többségi románok mellett itt jelentős magyar és német népesség élt (1910-ben, az utolsó magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 53,8 százaléka román ajkú, 31,6 százaléka magyar és 10,8 százaléka német ajkú volt. Lévén, hogy a bejegyzési kritérium a nyelv volt, és nem az etnikum, a magyarok jó néhány százalékkal felkerekíthették számarányukat, elsősorban a zsidók besorolásával; viszont az erdélyi zsidók végül is inkább magyarok voltak, mint románok). Az ideális megoldás talán a birodalom radikális átszervezése lett volna, hogy a dualista Osztrák–Magyar Monarchiából egyenrangú népek közössége váljék. Mihelyt ez az út járhatatlannak bizonyult, maradt az elkerülhetetlen végkifejlet: a „nemzetállamokra való széttördelés, államokra, amelyek valójában csak megközelítőleg vagy egyáltalán nem voltak nemzetiek. A román többségű területek esetében ez a Nagy-Romániában való egyesülést jelentette. A román történészek „eldöntötték”, hogy Nagy-Románia egységes nemzetállam volt. „Egységes”, nyilván, éspedig közigazgatási értelemben. Már Románia 1859-es megalakulásakor kizárták a föderális vagy autonomista képletet, pedig ez lett volna leginkább kézenfekvő. Tulajdonképpen éppen mivel annyira kézenfekvő volt, és mivel jelentkezett a széteséstől való félelem is, a hangsúly a különböző provinciák minél erősebb összekovácsolására került, amelyeket nem szabad az autonómia kénye-kedvének kiszolgáltatni. Közigazgatási modellként Franciaországét választották, Európa legcentralizáltabb államáét, amely autonóm régiók helyett a központból irányított, prefektusok vezette megyékből áll. Egységes állam, igenis, egységes. De nemzetállam-e? Az is, meg nem is. Ausztria-Magyarország utódállamai közül a „legnemzetibb” Románia volt, kivéve természetesen Ausztriát és Magyarországot, amelyek területét minimálisra csökkentették, és mindent „lekapartak” róluk, ami a szigorúan vett nemzeti területet meghaladta volna. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Lengyelország nyilván többnemzetiségű államok voltak, ezért nem is maradtak fenn eredeti határaik között. Romániában az 1930-as népszámlálás szerint a lakosság 71,9 százaléka volt román etnikumú, ami korántsem elhanyagolható arányú – 28 százalékos – kisebbséget jelent. A hozzácsatolt provinciákban nem éppen nemzetinek nevezhető profil körvonalazódott. Egyes tartományokban a románok aránya csak kevéssel haladta meg az abszolút többség küszöbét: a történelmi Erdély: 57,6 százalék román (29,1 százalék magyar; 7,9 százalék német); Bánság: 54,3 százalék román (10,4 százalék magyar; 23,8 százalék német); Körös-vidék és Máramaros: 60,7 százalék román (23,1 százalék magyar, 4,8 százalék német); Besszarábia: 56,2 százalék román… Két tartományban a románok csak relatív többséggel bírtak: Bukovinában 44,5 százalékos, Dobrudzsában 44,2 százalékos arányban voltak jelen. A városi lakosságot tekintve ezek a százalékok még kedvezőtlenebbek a románok szempontjából. A korábban Ausztria-Magyarországhoz tartozó városokban a magyarok és a németek messze meghaladták a román lakosság számarányát: Erdélyben a románok mindössze 35,9 százalékát képezték az urbánus lakosságnak, a Bánságban 35 százalékát, a Körös-vidéken és Máramarosban 33,1 százalék, Bukovinában 33 százalék, Besszarábiában 31 százalékát. Még Moldvában is csupán kevéssel haladta meg a 70 százalékot a városi román lakosság aránya (a zsidók 23 százalékot képeztek). Hadd ne nyújtsuk a szót: nemzetállam vagy többnemzetiségű állam? Nemzeti is, meg multinacionális is, a választott perspektívától függően. Ha ez egy újabb ellentmondás, úgy akkor nem egyéb, mint – ismét – egy olyan ellentmondás, amely Románia sajátja… Valamit még meg kell állapítanunk a kisebbségekre vonatkozóan: rendkívüli változatosságukat. A két világháború közötti Románia a legszélesebb etnikai, kulturális és felekezeti palettát felmutató európai állam. Magyarok Erdélyben, németek Erdélyben és Bukovinában, ukránok Bukovinában és Besszarábiában, törökök, tatárok, bolgárok Dobrudzsában, zsidók nagyjából mindenütt... A románság körében pedig felerősödik a nacionalista és idegengyűlölő áramlat. Ha már létrejött Nagy-Románia, akkor ez a románoké kellett volna hogy legyen. Különösen a városok jórészt nem román jellege volt zavaró, és a kisebbségek túlreprezentáltságánál is jobban az a tény, hogy ők igen nagy mértékben űzték a városi közeg legfőbb tevékenységeit: kereskedelem, kézművesség, ipar, bankszféra, egyéb szabad foglalkozások. A román modernitásnak továbbra is inkább nemromán színezete volt. (Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter Zoltán fordításában megjelent könyvből. ©Humanitas Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. január 27.Egyesülés – szubjektív széljegyzetekA kis unió, ahogyan a román köztudat őrzi és balzsamozza a 156 évvel ezelőtt történteket, valójában nem volt zökkenőmentes össznépi lelkesedés, sem a plenáris nemzeti akarat megnyilvánulása: Anglia, Ausztria és főként a Porta elutasító álláspontjához belföldön az akkoriban konzervatívnak nevezett körök ellenállása társult. Az 1858-as párizsi konferencia kompromisszumos megoldása feloldani látszott ugyan a nemzetközi feszültséget, mihelyt statuálta, hogy Moldva és Havasalföld névleg egy entitást képez, de külön hatalmi intézményrendszerrel fog rendelkezni. Az alig négy évtizede letűnt fanarióta korból megörökölt bizánci diplomáciai érzék viszont megtalálta a szövegekben megbúvó kiskaput. A textusban nem szerepelt tételesen, hogy Jászvásáron és Bukarestben, bár két nemzetgyűlés működik majd, az uralkodó személye nem lehet egy és ugyanaz. Másfél évszázadot átugorva, a Moldva Köztársasággal való még nagyobb egyesülés (egyelőre jócskán jegelt) perspektívájában nem tartom kizártnak, hogy hasonló testcsellel jön majd létre a perszonálunió, amely – kijátszva az éppen aktuális megkötéseket – a Pruton túli területeket is Bukaresthez csatolja. Rostás-Péter István Szabadság (Kolozsvár) 2015. január 31.Lucian Boia: Miért más RomániaEgységes nemzetállam? A gazdaság Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon. 1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378). Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt). Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak. A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.) Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni. Többkulacsos értelmiségi Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna? Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot. Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket! (Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 7.Lucian Boia: Miért más Románia?De mi lesz a becsülettel? Nagy-Románia összeomlásával számos olyan vonás került előtérbe, amely már korábban is erőteljesen körvonalazódott. Az „alkalmazkodás” és a „következetesség” közül a románok rendszerint az előbbit választják, ami némileg indokolt, hiszen egy nem túl erős ország számára bölcsebb, ha a körülményekhez idomul, és ha szükséges, aláveti magát a történelemnek, mintsem megpróbáljon szembeszállni vele. A heroizáló mitológiától (az ősök dicső tetteitől) függetlenül a románokra inkább a kompromisszum kultúrája jellemző, és nem az ellenállásé vagy a megingathatatlan elvszerűségé. Egyébként már a kezdetek kezdetétől is így maradt fenn ez a két kis fejedelemség a szomszédos nagyhatalmak között... Románia 1914-ben Ausztria-Magyarország és Németország szövetségese volt. 1916-ban hadat üzent nekik, majd 1918-ban különbékét kötött velük, és szintén 1918-ban, néhány hónappal később, újra ellenük szegült. A világháborúk közötti időszakban Franciaországgal és Angliával szövetkezett, 1941-ben meg Németország oldalán lépett háborúba. 1944-ben Németország ellen fordult... Mindegyik fordulat a nemzeti érdektől függő politikai lehetőségekkel indokolható. Viszont meg kellett adni az árát, mert semmi sincs ingyen ezen a világon: Románia szavahihetősége alaposan megkopott. Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek. Nagy-Románia széthullásának küszöbén a felelős tényezők kinyilvánították: a határokat bármilyen áron meg kell védeni. A próbatételre egy évig, 1940 nyaráig kellett várni, mikor a románok engedtek a szovjet ultimátumnak és a német–olasz döntőbíráskodásnak: feladták Besszarábiát és Bukovina északi részét, továbbá lemondtak Erdély feléről Magyarország javára – ezek után a Kvadriláter (Dél-dobrudzsai, sokat vitatott hovátartozású terület) visszaadása már szinte nem is számított. A legkisebb ellenállás híján Románia elvesztette területének egyharmadát. A helyzet, természetesen, kilátástalan volt, ám az emberek, amint a nemzetek is, éppen a kétségbeesett helyzetekben bizonyíthatnak. A hasonló ultimátummal szembesülő Finnország tétovázás nélkül a Szovjetunióval való háborút választotta, a két ország közötti hatalmas potenciálkülönbség dacára. Lengyelország sem hátrált meg a német nyomás elől, ennek következményeként robbant ki a második világháború. A maga módján érvényes román érv a román állam megmentése volt, akár megnyirbált határokkal is. De mi lesz a becsülettel? Országbrand: egy zöld levél. Nemzet-e még a román? Utat tör magának egy szokatlan, de jogos kérdés: nemzet-e még a román? Nem elegendő, hogy egyazon nyelvet beszélj, és időnként legorombítsd a magyarokat ahhoz, hogy nemzet legyél a szó legszorosabb értelmében. Ez a töredezett, atomizált ország nem képes saját arcélét beazonosítani –meglehet, azért, mert nincs is neki. Hosszas fontolgatás után, íme, megjelent a híres „országbrand”. Egy zöld levélnél nem találtak egyebet. Vagyis hát semmit! (A látványtervező nyilván tetemes összeget vágott zsebre; bőven meg is érdemli.) Egy úriember valamikor dühtől forrongva mutatott nekem egy francia nyelvű könyvet az európai népekről és országokról. Romániáról két képet közöltek benne: az egyik egy cigányszállást, másik a segesvári várat ábrázolta. Az úriember felháborodása az első képre vonatkozott: hogy lehet így illusztrálni Romániát? Felhívtam rá a figyelmét, hogy a segesvári vár (amely egyáltalán nem zavarta, sőt) legalább annyira nem román, mint a cigányszállás. Elvégre nem a cigányok kiválasztása volt nyugtalanító (a kép nyilván egzotikuma miatt került be a kötetbe), hanem az, hogy Románia ábrázolására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak. Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílusban). Drakula – az idegenforgalom nemzeti hőse! – ír szerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkabált ország – varázsa, már amennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs. A románok nemrégiben kialakult obszessziói között különleges hely illeti meg a cigányokat. Először is ezek az emberek romáknak kezdték magukat nevezni, mivel a régi megnevezést sértőnek vélték. Mit tehettek volna a románok, változtatták volna meg ők is a nevüket? A 90-es évek elején Romániában felvetődött, hogy a két népnév minél jobb megkülönböztetése végett a roma lakosság nevét rom helyett a rrom szóval jelöljék. Bevezetése eléggé ostoba trükknek bizonyult, és nem tudta eloszlatni a nyugat-európaiak fejében uralkodó zűrzavart, már csak azért sem, mert a Nyugaton előforduló romák nagy része Romániából származik, tehát tulajdonképpen románok, legalábbis állampolgárként mindenképp azok. A románokat nem ajánlatos ingerelni, ha a kisebbrendűségi komplexusaikról van szó, mert azok bármikor a felszínre törhetnek. Van, aki „szégyenkezik” amiatt, hogy román (bár, ha valami szégyenletes, akkor az éppen maga a „szégyenkezés”!). A dolgok egészen addig fajulnak, hogy egyes külföldön tartózkodó honfitársaink elrejtik származásukat, és más nemzetből valónak adják ki magukat. Túl sok a cigány a románok szerint, akik egy ideje arra is rádöbbentek, hogy németből és lehet, hogy zsidóból is túl kevés maradt. Ki ezért a hibás? Vajon nem a románok azok, akik „egységes nemzetállamként” akarták, illetve akarják magukat meghatározni? Akkor hát úgy legyen! Az igazság persze az, hogy e két kisebbség igencsak hiányzik Romániának, mert mindazon túl, amihez nagyon jól értettek, most kiváló hidakat képeznének az ország és a nyugati világ között. Napjainkban egyre jobban körvonalazódik az a mítosz, amelyet az ország „rendben tartásának” képtelensége táplál. A „németet” szervezettség, fegyelmezettség és hatékonyság jellemzi, ezek a román szellemre oly kevéssé ráillő sajátosságok. Figyelemre méltó I. Károly emlékének az utóbbi években tapasztalható redivivusa. A kommunisták majdhogynem kitörölték a történelemből, az első posztkommunista évtizedben még szerény népszerűségi indexszel rendelkezett, most pedig egyből a román Pantheon csúcsára lendül. Szobra (sajnos nem az eredeti Mestrovic-alkotás) újra elfoglalja helyét a Palota téren, és a „Nagy románok” témával indított, országos közvélemény-kutatásban III. István (Ştefan cel Mare) mögött a második helyre kerül. (Ám legyen, III. István sem tudta magáról, hogy román!) I. Károly után szintén a mítoszokban való gondolkodás hozott előtérbe egy mai szereplőt: Klaus Johannis nagyszebeni polgármestert (egyike azon kevés németnek, aki még az országban maradt)... Hogy rendbe hozza az országot. (S kinek országló karrierje mára mindenki számára ismert – szerk. megj.) (Részletek a szerző azonos című, a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 21.Lucian Boia: Miért más Románia? (A Koinónia Kiadó könyvajánlója)Lucian Boia történelmi esszéje, melyből a Háromszék is közöl részleteket, eredetileg románul jelent meg a Humanitas Kiadónál, egy év alatt egy bővített kiadást és negyvenezer eladott példányt ért meg. A kötet a román nemzet moralitástörténet dilemmáiról szól. Mitől és miért lett más Románia? A számtalan vitát gerjesztő kötet több, mint eszmefuttatás, kiáltó szó egy útvesztett országért. Stefano Bottoni történész szerint Boia könyve a román társadalom torzulásait elemzi, és önvizsgálatra készteti egyre népesebb olvasótáborát. A kötet, melyet Rostás-Péter István fordításában olvashatunk, nagyon jól tükrözi a szakmaiság és az ésszerűség találkozását. Az igényesség, mellyel a könyvben találkozunk, túlmutat a tudományosságon, kerüli a szakszavakat, a túl sok adatot, diákoknak, fiatalabb olvasóknak is emészthető és érdekes olvasmány. Lucian Boia, aki jelenleg az egyik legismertebb román történész, sokféleképpen értelmezi a másságot. Gondolkodóba ejt, újabb szempontokat világít meg. Másként tárgyalja például a kommunista rendszer által uralt történelemszemléletet. Arra is rávilágít, hogy Románia – fejlődéstörténeti szempontból – egyedi helyzetben van, hiszen megkésett folyamatokról és sokféle ellentmondásról beszélhetünk, valamint egy olyan társadalomról, amelyben az elit réteg sajátos módon reagál a különböző történelmi helyzetekre. A kötet mintegy kétezer évet ölel át, váltja az idősíkokat úgy, hogy közben megőrzi az érvelés logikáját, a kronológiát. Felszámolja a történelemszemléleti mítoszokat, és lehetőséget nyújt a román társadalom számára, hogy újraértelmezhesse önmagát. A Koinónia Kiadónál megjelent magyar nyelvű fordítás, immár második kiadásban, azért is vonzó, mert a magyar közösség kedveli az újfajta történelemszemléletet. A szerző kötetei közül – szintén a Koinónia Kiadó gondozásában megjelent – A Nyugat hanyatlása című kötet hasonló műfajú és megközelítésű, a nyugati civilizáció felbomlásának folyamatát kutatja, értelmezi. Ismerkedjenek meg Lucian Boia írásaival, melyek kérdőre vonják a történelemszemléleti mítoszokat, elgondolkodtatnak és új szemléletmódot nyújtanak. A Miért más Románia? megrendelhető a www.konyvter.ro internetes oldalon vagy a 0753 459 413-as telefonszámon. Sajó Enikő Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 2.Az EME legújabb könyveit ismertették KolozsváronA tudósok általában tudósoknak írnak, fegyverük a szakterminológia és a mások számára elérhetetlen szakirodalom, az Emberek és kontextusok sorozat keretében megjelent legutóbbi öt kötet azonban éppen ezt a műhelyt kívánja megnyitni az olvasók számára – fejtette ki Keszeg Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) gondozásában megjelent kiadványok kolozsvári bemutatóján. Mint részletezte: a néprajzi kiadványok általában vagy néprajzi gyűjtéseket közölnek, vagy értelmezik azt. A most megjelent kötetetekből azonban az is kiderül, hogy az ember hogyan „használja” a kultúrát. „A kötetek a kultúrát használó embert akarták láthatóvá tenni, a tudós ember műhelyét nyitják meg a nagyközönség előtt” – magyarázta a professzor. Hozzáfűzte, a tudományos könyvsorozat hat éve indult és évente nagyjából két könyv jelent meg benne. Az eseményen először Molnár Eszter mutatta be Vajda András Az írás és az írott szó hatalma. Az írás a mindennapokban egy Maros menti településen című kötetét. Ezt követően Vajda Andráson volt a sor, hogy bemutassa Szalma Anna-Mária A fénykép a mindennapi életben. Fényképkorpuszok antropológiai elemzése című könyvét. Czégényi Dóra A mágikus erejű pap. Szerepek és helyzetek című kötetét Tánczos Vilmos mutatta be, majd Jakab Albert Zsolt beszélt részletesen a Keszeg Vilmos által szerkesztett Lokális történelmek. A lokális történelem alakzatai című tanulmánykötetről. Rostás Péter István Keszeg Vilmos Aranyos-vidék. Honismereti könyv című kötetét méltatta. Cégényi Dóra arra a kérdésre, hogy miért épp A mágikus erejű pap címet adta könyvének, elmondta: a könyv elsősorban azokat a hiedelmeket mutatja be, amelyek a magyar közösségben élnek a román papokról. „Ha azt a címet adom, hogy: A román pap…, nehezebb lett volna támogatókat találni a könyv kiadásához” – ütötte el tréfával a kérdést a szerző. Hozzáfűzte, a kötet nem készülhetett volna el Keszeg Vilmos segítsége nélkül, összesen 107 ember gyűjtéséből szerepelnek szövegek a könyvben. A szerző eredetileg a szakmának szánta a kötetet, amelyet adatbázisként is használhatnak a kutatók. Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár) 2015. június 11.Dömpingellenes kiáltványA kincseitől megfosztott város, melyet elkoszlott szőke Szamos szel át, s melynek híres, megdanolt Donát útján megritkultak az orgonák, júniusra újra feltalálta magát: készített magából egy emeletes tortát. Alapnak ott a TIFF, mint szolid bázis, erre jön a könyvhét feltétként, glazúrnak az egy héttel elhalasztott gyereknap + az unitárius nyílt napok, és – hogy haragvás ne legyen – Harag Napok a színházban (egyetemi évzárók, véndiáktalálkozók, ballagások már csak itt zárójelben, mint bőséges porcukorfelhő). Ezen a tobzódáson dohogok, a szombat délelőtti verőn, miközben sajtós céhtárs vigasztalni próbál, hogy vezetném le a feszültséget úgymond 2 500 jel (leütés, karakter – szöveghossz szaknyelven) erejéig. Megéri azt a flekknyi félhangos fortyogást, mert elvégre örülni kellene: 1. hogy ennyi esemény van, és a kínálat valóban nagyvárosi kalibernek felel meg és 2. a meteomanók is velünk tartanak, illetve 3. lesz bőven anyag a napi sajtóban hétfőre (4. mivel édesszájú vagyok, a tortát elvből nem kellene biflamálnom). Alapvetően nem is ezzel van gond, hogy időnként tömbösödnek a történések, hasonló nívójú góccal-gubanccal minél több baja legyen a kultúrfogyasztónak, ha már edzeni próbálja magát a majdani európai fővárosi lakos státuszához. Ám ha mégis áttekintem a kalendáriumot, s egy esztendőnyi időtengelyen végigpillantok – még ha sebtében is –, nem tudom letagadni, hogy sivárabb és dúsabb időszakok igencsak rapszódikusan váltogatják egymást. Rostás-Péter István Szabadság (Kolozsvár) 2015. június 17.Luca-ügy: cáfol a Kolozsvári RádióCáfolja a Kolozsvári Rádió vezetősége, hogy összefüggés lenne Vasile Luca elbocsátása, valamint az újságíró Debreczeni Hajnalka ellen tett feljelentése között. Lapunk keddi számában cikkezett arról, hogy a területi stúdió május végén felbontotta Luca munkaszerződését, mivel együttműködött az Agro TV-vel is, amely újrasugározta rádiós műsorait. A román szerkesztőség munkatársa márciusban összeférhetetlenség gyanújával feljelentést tett a korrupcióellenes ügyészségnél (DNA) amiatt, hogy az RMDSZ elnökének sajtótanácsosát úgy foglalkoztatta a területi stúdió, hogy a Donát úti szerkesztőségben senki nem látta, anyagot pedig soha nem adott le. Idéztük Lucának a Ziar de Cluj című lapnak adott nyilatkozatát, miszerint meggyőződése, hogy elbocsátása mögött a Debreczeni-ügy áll. A Krónikához eljuttatott pontosításában Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese azt állítja, keretes cikkünk címe (Kirúgták Debreczeni Hajnalka feljelentőjét) egyértelműen azt sugallja, hogy a szerkesztőt azért távolították el munkahelyéről, mert a DNA-nál feljelentést tett. Szerinte stilisztikailag, bár a „cím viszi az anyagot", a kirúgták helyett indokolt lett volna az elbocsátották, mint ahogyan az a szövegtestben elő is fordul. Rostás-Péter István szerint nem igaz, hogy a munkaszerződés felbontása egyenes következménye annak, miszerint Vasile Luca „kirobbantotta a Debreczeni-ügyet". „A fegyelmi eljárást dokumentálhatóan 2015. január 21-én kezdte el a Kolozsvári Rádió vezetősége, az idevágó belső rendelkezések betartásával. Időrendi és logikai szempontból egyaránt téves tehát a két ügy között össszefüggést keresni" – szögezi le Rostás-Péter. Tájékoztatása szerint a Román Rádiótársaság évente ad ki alkalmazottainak engedélyt a más sajtóintézményekkel való külsős együttműködésre, ez az engedély pedig Luca esetében a tavalyi év áprilisában lejárt. A főszerkesztő-helyettes közölte: a fegyelmi vizsgálat során minden kétséget kizáróan kiderült, hogy a szerkesztő 2014 augusztusában készített műsort a szarvasmarhák kéknyelvűségéről, amelyet az állategészségügyi hatóságok akkor jeleztek első ízben Romániában. „2014 decemberében úgymond meghívottként volt jelen a tévé stúdiójában, miközben a képernyő szalagcímén az szerepelt, hogy az Agro TV műsorszerkesztőjeként fogadta el a meghívást" – szerepel a rádió vezetőjének pontosításában. Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2015. június 17.Politikusok mesélték el, mi zajlik a színfalak mögöttMiért hagyta ott polgári foglalkozását, hogyan került a politikába, miként kezeli a sikereket és a csődhelyzeteket? Erről vallott szerda eset közönség előtt három kolozsvári politikus: Horváth Anna kolozsvári alpolgármester, Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke és Lőrinczi Zoltán, a Kolozs megyei tanács tagja, a magyar frakció vezetője. Világos beszéd magunkról címmel szervezett beszélgetés a kolozsvári Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely. Adorjáni Dezső lelkész a meghívottak apropóján úgy indított: azt szokták mondani, hogy az RMDSZ akkor látszik leginkább, ha kampány van. Szerda este azonban három olyan politikus – Horváth Anna kolozsvári alpolgármester, Vákár István, a Kolozs megyei tanács alelnöke és Lőrinczi Zoltán, a Kolozs megyei tanács tagja, a magyar frakció vezetője – beszélgetett a közönség előtt, akik a mindennapi problémák megoldásánál is jelen vannak. Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének vezetője, az est moderátora első körben azt kérdezte meg a meghívottaktól, miért szorították háttérbe a szűk értelemben vett szakmáikat, hogy politikusi karriert vállaljanak. Miért éppen politika? Horváth Anna a közgazdaság területén – eredeti szakmájában – sosem próbálta ki magát, és mivel az édesapja, Nagy Benedek parlamenti képviselő volt azokban az években, „megfertőződött” ezzel maga is, az általa hősnek tekintett emberek körében. Ezt az időszakot úgy szokta jellemezni, hogy az RMDSZ akkori frakciójában, bár erős viták voltak, soha senki nem kételkedett a másik jó szándékában, a közös célban. Az RMDSZ kormányra kerülése után Tokay György, az RMDSZ akkori parlamenti képviselőcsoportjának frakcióvezetője kérdezte meg tőle, vállalna-e munkát a frakciónál – azóta is mindig a politika területén dolgozott, és ezt szereti a legjobban, mondta Horváth Anna. Szerelemből ment kertésznek, a mai napig is a politikát kertészként végzi: úgy érzi, jó magot kell használjon, jó földdel kell dolgozzon, és jó termése lesz – fogalmazott Vákár István, a Kolozs megyei tanács éléről nemrég leváltott alelnök. Ő megkapta a feladatokat a politikában, és a mai napig egyfajta misszióként fogja fel ezt a foglalkozást. „Sokszor nincs idő mérlegelni és taktikázni. Nagyon könnyű: ha akarjuk a magyar közösség életét javítani, akkor tenni kell. Sose tanultam politikát, ezt érzem – persze van, amikor mellé is fogunk” – fogalmazott Vákár. Hozzátette, sok politikusnak meg kellene tanulnia bocsánatot kérni és tárgyalni a másként gondolkodókkal. Véleménye szerint a románok is elfogadták, hogy egy magyar is vezethette a megyét, ha fel van készülve és tisztességesen végzi a munkáját. Hozzátette, elegáns politizálással még a román pártok közt is csendet tudtak teremteni – a jövőben derül ki, hogyan esnek egymásnak a felek. Lőrinczi Zoltán arról beszélt: másodéves korától dolgozott civil egyesületnél, később a Krónikánál, később pedig Vákár István kereste fel pályázati munkák elvégzésére. Így került a vidékfejlesztési irodába, amelyet öt éven keresztül vezetve felkérték arra is, hogy megyei tanácsos legyen. Nem csak a kampánykor kell látszani A továbbiakban sikerekről, csődhelyzetek elkerüléséről beszélgettek. Horváth Anna szerint a politikus számára négyévente egyszer adatik meg az a kegyetlen mutató, amivel megmérik a munkáját. „A két ciklus között találgatunk, ösztönösen újratervezünk, mint a GPS, illetve az RMDSZ-szlogen” – fogalmazott. Kiemelte, közvetlen kapcsolatot kell ápolni intézményekkel, választókkal egyaránt. Már évekkel ezelőtt elhatározta, hogy minden erejével azt az érzés igyekszik megváltoztatni az emberekben, hogy csak négyévente foglalkoznak velük. Éppen ezért szólal meg a Kolozsvári és a Paprika rádiókban is rendszeresen, mert az emberek azt kell érezzék, hogy értük dolgozik. Kiemelte, a rendszeres rádiózás során jött rá, hogy a táblaügyre senki nem kérdez rá – és nem azért, mert a magyar közösség számára ez nem fontos, de az emberek mindig a közvetlen problémáikra várnak visszajelzést – mondta Horváth Anna. Sikerek és félsikerek A félsikert szépen le lehet menedzselni. Jó hallgatni a másik felet, és nem erőből politizálni - a műemléképületek többnyelvű tábláival is kivárták a megfelelő pillanatot, aztán átvitték a román megyei tanácselnökön és polgármesteren is – magyarázta Vákár István. A személyes kapcsolat sokszor fontos, amikor alkuba kell elegyedni, és kisebbségben vagyunk, emelte ki Vákár. Egy sarkalatos kérdésben, mint az említett többnyelvű táblák, nem lehet túllépni, ha nincsenek partnerek. Lőrinczi Zoltán azt vallotta, nem a félsikert kell sikerként eladni, hanem a sikert sem kell eladni – csak kell beszélni eredményekről, ha már meg is valósulnak, adott esetben a publicitás hátráltathatja is a folyamatokat. A betakarítási kampány Volt olyan idő, amikor azt gondolta, hogy ha nincs anyagi érdekeltség, nem történhet meg vele, hogy beviszik, vizsgálatot indítanak ellene, de a Mikó-ügy, a Nagy Zsolt-ügy, és a következő ügyek után úgy érzi, nem lehet biztonságban – Horváth Anna elmondta, a tragédia az ebben, hogy olyan törvénykezéssel dolgoznak, ami sokféleképpen lehet értelmezni. Egyszerű kiegészítést nem fogalmaznak meg érthetően, akkor hogyan beszéljünk olyan törvényekről, mint a visszaszolgáltatás – tette fel a kérdést az alpolgármester. A betakarítási kamány miatt tevődik fel, hogy megéri vagy sem politizálni – nem is önmagáért, hanem a gyerekeiért, mert tudja, hogy Ráduly Róbert vagy Szőke Domokos gyerekei sem fogják soha elfelejteni, mit éltek át. Az is kérdés, hogy miként reagál a közösség, ha elvisznek valakit, és emlékszik-e, ha később azt mondja az igazságszolgáltatás, hogy „pardon” – fogalmazott az alpolgármester. A magyar sajtó szerepe Semmit nem tudunk a magyar sajtó szemére hányni, néhány kisebb kivétellel – mondta Horváth Anna. Véleménye szerint a probléma, hogy a magyar közösség meghatározó része a román sajtót követi, azt pedig nem kell ecsetelni, hogy ott hogyan, milyen stílusban tárgyalják ezeket a problémákat. Elmondta, a törvényt kell megváltoztatni, disztingválni korrupció és hivatali visszaélés között. Kustán Magyari Attila maszol.ro 2015. július 9.Külhoni koloncNem tudjuk, hányan élnek román állampolgárként az ország határain kívül (mint ahogyan azt is csak saccra, hogy mennyien belül). Nincs fogalmunk a vendégmunkás-populáció szakmai, szociális, nembeli és korfa szerinti tagozódásáról. Nincs értékelhető statisztika a szóban forgó népesség dinamikájáról, arról, hogy csökkenőfélben van-e a kivándorlás, felgyorsul vagy éppen stagnál, miként módosul a célországok rangsora, milyen a szétszakadt családok aránya, és egyáltalán... mi is történik azokkal, akik másutt boldogulnak, de (legalább) szavazati joguk révén hazájukhoz kötődnek. A határon túli románokért felelő kormányzati szervnek nincs átfogó, középtávú elképzelése: a(z amúgy jelképes) forrásokat eddig jórészt a Pruton túlra és a szerbiai Timoc völgyére irányította, kampányszerűen és enyhének mondható hatékonysággal. Ez hát a rövidre fogott helyzetkép, amelyre átmenő jegyet csak akkor adhat a semleges tanári testület, ha fel szeretne zárkózni az épp lezajlott érettségi tunningolt sikersztorijához. Eközben pedig a bukaresti törvényhozás úgy ment el nyaralni, hogy nem tisztázta a külhoni román állampolgárok szavazati feltételeit. Az elektronikus voks esett, érthető módon (senki sem bízna holmi szoftverekben, amikor még az időjárást is lehet kormányzati és ellenzéki módon ismertetni – egyforma hitelességi hányadossal). A levélben leadott szavazat tűnik életszerűbbnek, meg a hozzáutalt előzetes bejelentkezés. A tervezet szerint a külhoniaknak ugyanúgy két szenátora és négy képviselője lenne, mint eddig, miközben számarányuk (és a nemzetgazdasághoz való hozzájárulásuk) változatlanul magas. De hát nem is tudjuk, hogy éppen mekkora.. Rostás-Péter István Szabadság (Kolozsvár) 2015. október 1.Rádiós sikerpropaganda szépséghibávalEzekben a napokban járja be a Kárpát-medencét az RMDSZ-es propagandagépezet újabb kommunikációs blöffje. Íme a bombasztikus címek, csak az erdélyi sajtóból: „Beindul az egész napos magyar adás a Kolozsvári Rádióban”, „Egész nap szólhat jövőre a Kolozsvári Rádió magyar adása”, „24 órás lesz jövő márciustól a Kolozsvári Rádió magyaradása”, „Rostás-Péter: már műsorrácsa is van az egész napos adásnak” stb. Még a Magyar Távirati Iroda is besétált óvatlanul a zsákutcába: „Új frekvenciát kapott a Kolozsvári Rádió, egész napossá válik a magyar adás”. Ha viszont beleolvasunk a közölt anyagokba, kivillan a lóláb a hurrázó jelentésekből, a helyesírási és fogalmazási bakik mellett. Az egyik pártorgánum el is kottyintja cikkének felvezetőjében: „A ma megszavazott frekvencia kisebb kapacitású, tehát ugyan lesz egész napos műsoridő, de egyelőre kisebb területen lesz lefedettség.” Ha ehhez hozzávesszük, hogy a majdani kolozsvári adást az marosvásárhelyi egész naposhoz hasonlítják, akkor vastagodik a diverzió: a Marosvásárhelyi Rádió ugyanis nem sugároz egész nap, hanem csak kb. 13-14 órát. Márpedig egy nap Romániában, Erdélyben, sőt még a Székelyföldön is 24 órát tart! Egész napos közszolgálati rádió- vagy tévéadás nem létezik magyar nyelven Romániában. Csupán egyes magántulajdonú helyi rádióállomások sugároznak 24 órás műsort úgymond magyarul, de estétől reggelig csakis zenét, felvételről, megszakítás nélkül. Ezekben napközben is csak a hírek és a reklámok szólnak magyarul, vagy többé-kevésbé magyarul… Nos, az átlagolvasó nem egykönnyen igazodik el a röpködő számadatok, frekvenciát, terminusok és paraméterek, meg mindenféle más technikai adat között, amelyekkel a rádiós illetékesek dobálóznak, a lényegi mondanivalójuk úgyis az, hogy a bukaresti Audiovizuális Tanácsban az RMDSZ által delegált Turos Lóránd tag javaslatára megszavazták: lehet majd egész napos magyar adás a kolozsvári állami rádióban. „A Kolozsvári Rádiónak ítélte keddi ülésén az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) a 98,8 Mhz-es ultrarövid hullámú frekvenciát. A döntés révén ezen a hullámhosszon – Marosvásárhelyhez hasonlóan – Kolozsváron is beindulhat a huszonnégy órás magyar nyelvű rádióadás” – írja az Itthon.ma portálon is olvasható Krónika-cikk (https://itthon.ma/erdelyorszag.php?cikk_id=9899). Az RMDSZ érdekérvényesítő képességét és törődését kidomborítani hivatott tudósítások annyiban hamisak, hogy a döntés csak kivetít a jövőbe egy majdani lehetőséget. Nevezett Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese már kénytelen volt árnyalni a döntést: hivatalosan a kisebbségi (tehát nem feltétlenül magyar nyelvű) adások szórására igényelt és kapott új frekvenciát a CNA-tól. Ráadásul majd csak jövő év márciusára tervezik azt az ominózus „egész napos adást”, ami nem lesz egész napos, hiszen Marosvásárhelyen sem az. Utóbbi városban 2013 márciusában indították el az „egész napos magyar adást”, nagy csinnadrattával és politikai öntömjénezéssel, ahhoz, hogy kiderüljön: napkeltőtől napnyugtáig voltak csupán képesek lefedni a naptár szerinti egy napra eső 24 órát. Ráadásul ez mind a mai napig így van: munkanapokon 6-tól 21 óráig, szombaton 8-21, vasárnap 8-22 óra között sugároz az állami Román Rádiótársaság vásárhelyi stúdiója magyar nyelvű műsort lásd: https://marosvasarhelyiradio.ro/musorrend). A kolozsvári rádiósok szerint az „egész napos magyar adás” (tehát a max. félnapos) csak a kincses városban és szűken vett környékén lesz hallható a 98,8 Mhz-es frekvencián. A jelenlegi, megszokott 95,6-os frekvencián pedig csak román nyelvű adást sugároznak majd 24 órában. Tehát a Kolozsvári Rádió valójában továbbra is ugyanúgy fog sugározni, mint eddig: középhullámon Erdély és a Partium 8 megyéje felé, illetve egyes megyeszékhelyek és nagyobb városok vételkörzetében ultrarövid hullámon, felváltva a magyar és a román nyelvű adásokat. A magyar adás jelenleg a nap 24 órájából egyharmadnyit sem fed le. Ráadásul hiába hirdeti azt az adó, hogy vételkörzete lefedi Közép-Erdélyt és a Partiumot, és hogy a Romániában élő magyar 34 százalékához jut el, mert ez egyszerűen valótlanság. Hiszen az említett nyolc megyének nem minden részébe-fertályába jut el az adás, s ahová mégis, ott sem mindenütt élvezhető minőségben. A hiszékeny sajtónak mindenesetre bemesélték: „kemény lobbi” áll a döntés mögött. Vagyis a nesze semmi, fogd meg jól mögött. R. Balogh Mihály itthon.ma//erdelyorszag 2015. október 22.Rostás-Péter István: A lekésett vonat tétova füstjeIliescu megérdemli, végre igazságot szolgáltatnak, ideje volt, a kommunizmussal való szakítás jelképes pillanata – ilyen reakciókat gerjesztett elsőre a hír, hogy az exállamfőt immár jogi instanciák vonják kérdőre az 1990-es bányászjárás miatt. A jubilálók üdvrivalgása még alig enyhült, máris ott toporog néhány kérdés az ügy körül: miért épp most történt meg a perzsára szólítás (a volt elnöknek a PSD-ből való „kitessékelése” és a beidézés között alig telt el pár nap), mikor lesz végső döntés (a magyarországi Biszku-per példája jó okot adhat a kételkedésre), és kiderül-e, hogy a negyed százada elkövetett retorzió megvalósítóinak mekkora a felelőssége (avagy megint izolált bűnbakokkal tudjuk le ezt a fejezetet is). Ha a történteket kellő distanciával szemléljük – kellett ez a huszonöt évnyi „tamponzóna” a perspektivikus látásmódhoz –, Ion Iliescu nem tehetett mást, mint hogy erőszakhoz folyamodjon: frissen megszerzett hatalmát nem kockáztathatta konszenzusra törekvő tárgyalásos politikával. Képlékeny helyzetben a nyugalmat karhatalmilag szétárasztó elnök mint a dolgok rendjét biztosító atyuska (akkor) még működő modell, az ország egyik felében az osztályharcos-reflexekre alapozó manipulálás haszonélvezője. 53 napos antikommunista tüntetéssorozat – hat halott és mintegy 750 sebesült – ez a bukaresti Egyetem téri jelenség lecsupaszított ábrája. Az incidensek után az országból (többnyire végleg) távozó fiatal értelmiségiek számáról máig nem készült statisztika. Mindez Ion Iliescu batyuja. Félő azonban, hogy a per nem visz közelebb a jelenség megértéséhez. Nem derít fényt arra, miként végezte az 1990-es „tanév” második nagy házi feladatát az újjáélesztett Szekuritáté, a belügyi felelősök cinkosságára sem kapunk választ, mint ahogy arra sem, hogy a hatalmon levőknek miért volt szükségük erre az aránytalanul nagy erődemonstrációra, mikor Ion Iliescu májusban a voksok 85 százalékának birtokosaként immár választott vezetője volt az országnak. A per ugyanakkor más olvasat szerint egyéb tanulságokkal jár: igazolni látszik a tételt, miszerint az igazság (egyfajta igazság) végül mégiscsak felszínre kerül. Bulvárosabban fogalmazva: a magát szabadgondolkodónak valló Iliescu belebotlott a számmágiába. 2008. október 13-án ugyanis az első ízben lefolytatott vizsgálatról az igazságügyi tárca közleményben mondta ki, hogy a bányászjárás dossziéjában a volt elnök ellen nem indul bűnvádi eljárás. S hogy még milyen „szerepe” lesz ennek a pernek, arra érdemes lesz időnként visszatérni. Hatékony elemzés kedvéért célszerű lenne lajstromozni, hogy éppen mi minden történik a romániai belpolitikában, amikor Iliescut újabb és újabb tárgyalásra invitálják – mennyire lehet elvonatkoztatni ilyenkor a párhuzamosan zajló eseményektől. A végeredmény – ha egyáltalán ítéletté kerekedik – kései és elégtelen jóvátétel lesz a fejlődésében amúgy is megkésett országban. A közelmúlt feldolgozásának egy újabb esélyével számolhatunk le: a dolgok lassan ülepednek, túl lassan. Olyan ez, mint mikor a könnygáz még másnap reggel is megreked és mar Bukarest belvárosában egy kiadós utcai csata után. maszol.ro 2015. november 24.Románia és a „magyar elem”Hogy a hazai primitív nemzeti elnyomás még keserűbb legyen számunkra, azt is megértük, hogy fiatalabb vagy idősebb román történészek, nem tudván elviselni a hazudozást, a tudományos történeti adatokat pakolják ki az asztalra. Amúgy százötven éve a hamis nemzettudat kialakítása és fölpuffasztása érdekében a román történészek és a nemzeti mitológia konyhaművészei olyan iramban gyártják a hamis „dokumentumokat”, mint manapság Törökországban a szír útleveleket. Lucian Boia legújabb könyve, a Románia elrománosodása (Koinonia Kiadó, Kolozsvár, 2015, fordította Rostás-Péter István) előző, valóságot föltáró könyveinek csapásán halad. Igen kockázatos az út, bozótos, ám a külföldeken is számon tartott történészt már nem lehet elhallgattatni. Az első világháború utáni új Európa és a párizsi békeszerződés (nekünk Trianon-diktátum) rettenetes következményeit épp ezekben a hónapokban, majd években (!) szenvedi a Közel-Kelet beözönlésével Európa. Ez lett belőle, és sok háború. Lucian Boia igazságtalannak tartja Trianont. Ami az 1918. december 1-jei gyulafehérvári „nemzetgyűlést” illeti, kijelenti, hogy Erdélyre Romániának nem volt történelmi joga. Nála egy fejezetcím így hangzik: Történelem, ideológia, mitológia. Ezt nevezhetjük történelmi boszorkánykonyhának. És kimondja: Erdélyben a románok 1918-ban jobban örültek volna az autonómiának is Románián belül, és jobban egy föderatív Habsburg-monarchiában is, ugyanannak. Kijelenti, 1918-ban az összerántott népgyűlés nem pótolhatta a népszavazást. Ugyanis az erdélyi románok nem voltak ott jelen, s nem is akartak „egyesülni”. Az 1916-os erdélyi román betörést Boia árulásnak nevezi! Távol áll tőlem, hogy a fordító munkáját illetéktelenül vizsgálnám. Rostás-Péter István nagyszerű munkájában néhol lábjegyzeteli a más fordítási lehetőséget. Ám én a címet első olvasáskor is „módosítottam” magamban, ilyenre: Románia elrománosítása. Ugyanis ez az elrománosítás mai napig is tart, mesterségesen, kar- és államhatalmi szinten. Mindezt magas szinten, népszámlálások számtalan (hamis vagy valós) adataival is bizonyítja a könyv. Viszont 1859-ben még nem is volt Románia, csak Egyesült Fejedelemségek. A népszámlálások idején viszont csak állampolgárságuk és vallásuk szerint írták össze a lakosokat, nemzetiségük és anyanyelvük szerint NEM. Így sikkadnak el százezrek a magyarság, a zsidók, no meg a többszázezres cigányság körében. „Nagy-Románia átveszi az ó-királyság (fejedelemségek) centralizáló filozófiáját; szó sincs a régiós (nemzetiségi – Cz. Z.) sajátosságok tiszteletben tartásáról. Ezek az egyénítő jegyek mégis léteznek...” – írja a történész. Boia úgy is fogalmaz, hogy a románok nem mindannyian ugyanazt a Romániát akarták. Megállapítása valós abban is, hogy az erdélyi, bánsági és másmilyen Kárpát-medencei románok közelebb álltak a nyugati, európai civilizációhoz, mint Olténia, Havasalföld. Na, hogyan is lehetett „annyi szerencsés fordulat” után (Boia és más román történészek megfogalmazása – Cz. Z.) egységes nemzetállamot elképzelni, mely ma is benne van tételesen az Alkotmányukban? És jött az „akcióprogram”: új román elemi iskolák és templomok létesítése, az „elnemzetietlenített” románság közhivatalokba való kinevezése, betelepítések, elsősorban Székelyföldön. 1935-ben jött az elképzelés és a valóság Sabin Manuilă fejéből: „A nyugati határ kérdését ennek a határnak 100 kilométeres körzetben való megtisztításával lehet megoldani, amit nem lehet másképp elképzelni, mint a magyar elem kiirtásával.” Eleddig sosem létezett román falvakat hoztak létre a határon, betelepítésekkel. Erre jött még a Ceaușescu-féle „zárt város” fogalma is, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad területére magyar nem költözhetett az 1960-as évektől, csak román. És ama központosítás ma is tart, az erdélyi, székelyföldi románok követelik szabadságjogaikat, mint kisebbségiek! Mindez nem cinizmus, hanem teljes nemzeti elnyomás, beolvasztás, a „magyar elem” kiirtása. Czegő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely 2016. február 19.Halasztás: még nem lesz 24 órás a Kolozsvári Rádió magyar adásaBiztatás Marosvásárhelyről: ha nehéz is, meg kell csinálni! Többnyire a műszaki feltételekkel indokolják, hogy nem indulhat el a tervezett időpontban, március 15-én a Kolozsvári Rádió egész napos magyar nyelvű műsorfolyama. Rostás-Péter István főszerkesztő-helyettestől megtudtuk: a késés oka a közbeszerzési eljárások hosszadalmas folyamatában rejlik, összefüggésben azzal, hogy a szükséges technikai eszközöket a Román Rádiótársaság szerzi be. Az adók megfelelő bemérése és a különböző engedélyek megszerzése egyaránt időbe telik, szeptemberig azonban mindenképpen szeretnének a procedúra végére járni – ha nem sikerül, akkor elveszítik ezt az új, 98,8-es Mhz-es frekvenciát. Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió főszerkesztő-helyettese megjegyezte: nincs alternatívája az egész napos magyar rádiózásnak, ha van rá lehetőség, akkor azt mindenképpen meg kell ragadni. Náluk három évvel ezelőtt vált külön hivatalosan a magyar és a román műsor, a jelenlegi 106,8-as FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár) 2016. március 16.Kolozsvári magyar rádióünnep kihívásokkalZenés műsorral és szakmai díjátadóval ünnepelte 62. születésnapját a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége hétfő délután. Az ünnepség keretében második alkalommal adták át a D160 médiadíjat, amelyet ezúttal Szilágyi Szabolcs, a magyar szerkesztőség korábbi vezetője érdemelt ki. Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió főszerkesztő-helyettese lapunknak elmondta: tulajdonképpen egy friss szakmai elismerésről van szó, a díjat osztó D160 Egyesület azért jött létre, hogy háttérintézményként segítse a rádiósok működését, másrészt azért, hogy odafigyeljen a szakmai teljesítményekre is. Azaz: amennyire csak lehet, kiemelni és médiaszemélyiségekké avatni azokat a rádiósokat, akik erre érdemesek. „A rádiósok a sajtó világában valahol a hátsó sorban vannak, amikor elismerésről, reflektorfényről van szó. Ezt próbáljuk a magunk módján kissé árnyalni” – magyarázta Rostás-Péter István. A főszerkesztő-helyettes úgy értékelt: mivel nem kerek évforduló volt, a 60. születésnaphoz képest, szerényebb keretek között zajlott az ünneplés, de színvonalas tartalommal. Az ünnepség zenés produkciója, Laczkó Vass Róbert és Szép András lírai zenés produkciója szerepelt már a rádió műsorán a tavalyi Kolozsvári Magyar Napokon, amikor telt házas volt az előadás. „Ezért gondoltuk azt, hogy továbbra is érvényes üzenete van” – magyarázta Rostás-Péter István. Kifejtette: ilyenkor arra is gondolnak, hogy 62 év sajtótörténeti szempontból csak egy mérföldkő. „Ez jó ok, lehetőség arra, hogy arra is gondoljunk, a magyar nyelvű közszolgálati rádiózás mit vállalhat fel 2016-ban Romániában. Felvállalja-e azt, hogy úgy próbál szakmai színvonalcsökkenés nélkül teljesíteni, hogy a körülmények jó része ennek ellenében szól. Felvállalja-e azt, hogy egy nagy ugrással megteszi a 24 órás műsorhoz vezető úton a következő lépéseket. Felvállalja-e, hogy közösség és értékszervező, ugyanakkor véleményformáló szereplőként jelen van a médiapiacon” – sorolta a közszolgálati rádió kihívásait Rostás-Péter István. A Krónika kérdésére ugyanakkor elmondta: amikor tavaly a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége megkapta a 24 órás műsorhoz az új frekvenciát, még úgy tervezték, hogy idén tavasszal már beindítják, de tőlük független, a közbeszerzést szabályozó bürokratikus eljárások miatt ez még nem valósulhatott meg. Hozzáfűzte: idén mindenképp be fog indulni a 24 órás magyar nyelvű adása a rádiónak. „Újabb tippet nem kockáztatok meg, mert akkor esetleg újabb cáfolat következik, és az nem biztos, hogy egy médiaintézmény hírnevét öregbítené” – fogalmazott a főszerkesztő-helyettes. Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár) 2016. június 7.Rostás-Péter István: Hogy az a néhány voks...Vége-hossza nincs latolgatások helyett munkahipotézisként eleve elfogadhattuk a közhelyes indítást: atipikus kampány ide vagy oda, június hatodikára virradva nem csak a fáradtságtól dörzsöljük majd a szemünket; lesznek meglepetések (is) a helyhatósági választásokon. Esélyes(nek tartott) jelöltek bukása, szoros eredmények, és miért ne: ugyancsak váratlannak számító döntetlenek. S hozzájuk szoros csatolmányban a magyarázatok tömkelege. Miszerint a jobboldal ha összefogott volna, ha a számlálóbizottságban résen lettek volna, ha az előrejelzés dacára estére nem zúdul a település nyakába a zivatar, ha a kampánystáb eljut abba a két utolsó utcába is… hogy most csak a gyakoribbakat említsük. Mert a pengeélen táncoló eredmény sok mindent kihozhat a küzdő felekből. Viszonylag friss példa a schógoroké: majdnem egy napig billegett az ország, mert a két elnökjelölt közötti eltérés oly csekély volt, hogy a levélben leadott szavazatok döntöttek végül. Várakozás közben egyik finalista sem hiszterizálódott, igazi úriemberekként az ilyenkor elvárható visszafogott stílusban nyilatkoztak. Fárasztó választási hadjárat végén akár érthető is lett volna, ha irritáltak, vagdalkoznak, kiengedik a gőzt, de nem... megtanulták, hogy a küzdelemhez hozzátartozik a győzelem, de a vereség menedzselése is: a viadal nyertese ne legyen harsány, az alulmaradt meg ne kezdjen hozzá az első pillanatban ellenfele támadásához. Pedig a helyzet valóban fura volt: Ausztriában mintegy 31 ezer voks (mondjuk egy désnyi lakosság) döntötte el, hogy ki legyen a 8 és fél milliós állam első embere, még ha az osztrák berendezkedésben az elnöknek korántsem jut is annyi jogkör és mozgástér, mint mifelénk. De most nem a szélsőjobb fordulattól épphogy megmenekült Ausztria a téma, hanem a szoros eredmények és ami mögöttük rejlik-feszül. Olyan esetre is számíthattunk nálunk is, ahol pontosan egálban lesznek a vetélkedők. A 2014-es magyarországi helyhatósági választásokon nem kevesebb mint hét településen kellett emiatt újrajátszani. Egy félrecsúszott pecsét miatt, akár. Most Temes és Buzău megye egy-egy településén alakult ki teljes szavazategyenlőség, és kell megismételni a polgármester-választást. Izgalmas lehet felkutatni, hogy mennyire osztja valójában ketté a települést egy ilyen helyzet, s ha igen, miként fog további négy esztendőt át és megélni az a közösség, hogy van-e helyi forrásból fakadó elegendő bölcsesség a dolgok kezelésére, ha már az egyik tábor egy miccentésnyivel elébb kerül és jogart ragad, jogot formál a döntésre. A valóban aktív (tehát nem muszáj) ellenzékiség és a velejéig konszenzusos vezetési alapállás szinte egyszerre kellene hogy hasson, hogy a mandátumnyi idő ne vesszen kárba steril viták és végtelenített ellenszegülések okán. Ez így didaktikus, moralizáló, általános elvárás – de egyszersmind az egyetlen járható út. A kampányban tehát (bármennyire feszített iramú is lenne) elkelne egy B terveket skiccelő csapat, hogy a voksszámlálástól elfáradt tekintetek tulajdonosai másnap hajnalban a kávésbögrébe kapaszkodva ne azt a pár cédulát hibáztassák a kudarcért, s a buktát se földindulásként érzékeljék, hanem egy újabb tanulságokkal telített kihívás előszavának. maszol.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
